A német újraegyesülés felé az első lépések a magyar-osztrák határon történtek

2019. június 27. 14:35 MTI

A vasfüggöny fogalma Winston Churchill brit politikustól származik, aki először a Truman amerikai elnökkel folytatott levélváltásában használta a kifejezést, majd 1946. március 5-i fultoni beszédében.

A kezdetben képletes, majd fizikai valósággá vált elhatárolás Európa kettéosztottságának metaforája lett, s évtizedekig betöltötte azt a szerepet, amit Sztálin és kommunista vezetőtársai szántak neki: a szocialista tábor országainak hermetikus elzárását Európában szárazföldön, levegőben, vízen és az éterben.

Magyarországon a határok védelmére a második világháborút követően határvadász-, majd határőrszervezeteket állítottak fel, amelyek 1947-től a Honvédelmi Minisztérium irányította Határőr Parancsnoksághoz tartoztak, 1950-től pedig az Államvédelmi Hatóság felügyelete alá kerültek.

Nyugaton a magyar-osztrák határt, illetve délen az ellenségnek kikiáltott titói Jugoszláviával közös határszakaszt lezárták, s már 1949-ben megkezdődött a műszaki zár, a határ menti drótakadály és aknazár telepítése. Az osztrák határszakaszon 356, a jugoszláv részen 630 km hosszan egy- és kétsoros drótakadályt építettek, amelyet aknamezővel egészítettek ki.

A Sztálin halála utáni enyhülés és a megváltozott politikai körülmények miatt 1955 júniusában az építkezéseket befejezettnek nyilvánították, s a magyar kormány döntése alapján még az év októberében megkezdődött, 1956 őszére pedig gyakorlatilag befejeződött a határzárak eltávolítása, az aknák felszedése.

Az 1956-os forradalom leverése után megint kiéleződött a Nyugattal való viszony, ekkor már a lehetséges konfliktus iránya délről nyugatra, Ausztria felé helyeződött át. A kormány 1957 márciusában elrendelte a nyugati országhatár újbóli lezárását. A drótkerítés felhúzását és az újraaknásítást a műszaki csapatok 1957. áprilisától 1957. június 30-ig hajtották végre, ezzel ismét leereszkedett a vasfüggöny.

A műszaki alakulatok 350 km kétsoros tüskésdrót kerítést húztak négy- illetve ötsoros aknamezővel, benne kb. 800 ezer db taposóaknával. Mivel a drótakadályok állapota idővel romlott, s az aknák is veszítettek működőképességükből az egész rendszert 1963-ra korszerűsítették új típusú drótakadállyal és több mint egymillió aknával.

A vasfüggöny életének harmadik szakasza akkor kezdődött, amikor a határőrség országos parancsnokának és a Belügyminisztériumnak a javaslatára az MSZMP Politikai Bizottsága 1965-ben jóváhagyta, hogy építsék meg a Szovjetunióban alkalmazott SZ-100-as elektromos jelzőrendszert (EJR), amelyet 1971-ig működésbe is helyeztek.

Ehhez véglegesen el kellett távolítani az aknazárat és a drótakadályokat, megépíteni a jelzőkerítést, valamint a vadfogó kerítést. A rendszernek az volt a lényege, hogy ha a 24 voltos feszültség alatt álló kerítéshez valaki hozzáért, az riasztotta a legközelebbi határőrsöt.

A 80-as évek hazai és nemzetközi változásai nyomán egyre erőteljesebben vetődött fel, hogy nem eléggé hatékony, rendkívül költséges s nem utolsó sorban politikailag is indokolatlan az EJR fenntartása.

Eközben mind több jelzés érkezett a Határőrség Országos Parancsnokságára a jelzőrendszerrel kapcsolatos gondokról, műszaki zavarokról. A Belügyminisztérium javaslatára az MSZMP Politikai Bizottsága 1989. február 28-án határozott a jelzőrendszer felszámolásáról.

1989. május 2-án Hegyeshalomban nemzetközi sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar-osztrák határon megkezdődött az elektromos határzár felszámolása.

Június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter Sopronnál személyesen is átvágta az vasfüggönyt: a világ számos országából érkezett újságírók előtt lezajlott demonstratív külügyminiszteri akció szimbolikus és egyben történelmi pillanat volt. A jelzőrendszer teljes lebontása 1990. december 31-ig fejeződött be.

A vasfüggöny fokozatos felszámolása nyomán átjárhatóvá vált határon 1989 nyarán naponta egyre több keletnémet állampolgár szökött át Ausztriába, majd onnan a Német Szövetségi Köztársaságba. Ezt a folyamatot tetézte a Fertő-tó mellett augusztus 19-én megrendezett "páneurópai piknik", amikor a rendezvény alkalmából ideiglenesen megnyitott határon kilencszáz NDK-állampolgár tódult át Ausztriába.

Szeptember 11-től a Magyarországon tartózkodó és az NDK-ba hazatérni nem kívánó keletnémet állampolgároknak a magyar kormány engedélyezte a kiutazást olyan más országokba, amelyek hajlandóak voltak őket befogadni, vagy számukra átutazást biztosítani. Ezt követően mintegy 12 ezer NDK-állampolgár ment Ausztrián keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba.

A vasfüggöny lebontásának emlékére 1991. augusztus 24-én emlékoszlopot avattak a Hegyeshalom és Nickelsdorf közötti "senki földjén". A vasfüggöny nyomvonalán ma turistaút van. Az 1989-es eseménysorozatról évente megemlékeznek, a német kormány számos kitüntetéssel, állásfoglalással fejezte ki elismerését, háláját és megbecsülését a magyarok iránt.

Helmut Kohl akkori német kancellár 1990 őszén elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy a Brandenburgi kapu alatti föld magyar föld is, mivel a német újraegyesítés felé az első lépés a páneurópai pikniken történt.