A nácikkal is szembeszállt a Monarchia tengeralattjárós ásza

2017. november 30. 10:34

A fiumei Tengerészeti Akadémiára 14 éves korában beiratkozó Georg von Trapp, akit szinte már születési helye, az Adriai-tenger partján fekvő Zára is a tengerész létre predesztinált, a Monarchia tisztjeként 1908-tól, a tengeralattjáró-hadviselés hőskorában szolgált tengeralattjárókon. Az akkor használatban lévő tengeralattjárókat ma már talán inkább búvárhajóknak lehetne nevezni, így csak a legelszántabb matrózok csatlakoztak az U-bootok legénységéhez. 

Az 1918 májusában korvettkapitánnyá kinevezett von Trapp sorhajóhadnagy vezetésével a Császári és Királyi Haditengerészet két kisméretű, elavult tengeralattjárója, az SM U-5 és SM U-14 az antant 13 hajóját süllyesztette el, köztük a Léon Gambettát. A páncélos cirkáló kiiktatása következtében a francia flotta nem merészkedett be többé az Adriára, és a Monarchia partvidéke mentén a hajóközlekedés ismét biztonságossá vált, ami a szállítás és közlekedés szempontjából kulcsfontosságú volt. Nem véletlen tehát, hogy von Trapp 1915-ben megkapta a legmagasabb osztrák-magyar katonai kitüntetést, a Mária Terézia Rend Lovagkeresztjét.

A Monarchia bukását, érthető módon, hatalmas csapásként élte meg: „Senki sincs, akinek ne hullanának a könnyei. Mindenfelé fojtott zokogást hallani, mint a legkedvesebb hozzátartozó temetésén. Ekkor azonban a hőn szeretett színek mégis megjelennek újra. Az U-14 érkezik be lobogó zászlóval.

A tengeralattjárók vasakarattal kitartottak, esküjük szerint teljesítették kötelességüket, egészen a zászló bevonásáig, az utolsó üdvlövésig, az utolsó tisztelgésig.”

A korvettkapitány a harcokban mindig kitüntette magát, legnagyobb eredményének azonban azt tartotta, hogy mindig emberveszteség nélkül tudta hazahozni legénységét. A beszámolók szerint a számos nemzet fiaiból verbuvált legénysége tagjaival is úgy bánt, mintha saját családja lett volna. Még évtizedek után is törődött velük: a második világháború végétől, immár az Egyesült Államokból segélycsomagok küldésével segítette Ausztriában maradt egykori tengerészbajtársai családjait.

Georg von Trapp 1935-ben megjelent első világháborús visszaemlékezéseit most először vehetik kézbe magyarul is az olvasók (korábban csak egy ismertető jelent meg róla A Tenger című folyóiratban). A könyv a középiskolás diákok számára rögtön kötelező olvasmánnyá vált, és három évig az is maradt. Talán kitalálták már, miért csak három évig szerepelt a tanulók olvasmánylistáján. Miután a náci Németország 1938-ban bekebelezte Ausztriát, Trapp nem volt hajlandó a német haditengerészetnél szolgálni, ezért családjával együtt üldöztetésnek volt kitéve. Végül a letartóztatástól való félelmük odáig vezetett, hogy előbb Olaszországba, majd az Egyesült Államokba menekültek (ahol rövid kitérő után végleg letelepedtek).

Trappot, akinek első feleségétől hét, második feleségétől három gyermeke született, odaadó apaként és férjként ismerte környezete. Első felesége, Agathe Gobertina Whitehead apai nagyapja a torpedó feltalálója volt, míg anyai ágon számos magyar felmenővel büszkélkedhetett – többek között Zrínyi Ilonát is ősei között tudhatta, de rokona volt Széchenyi István is. Georg és Agathe sokszor megfordult Magyarországon, és mindketten jól beszélték a nyelvet is.

1922-ben aztán Agathe skarlátban elhunyt. A férfi öt évvel később újranősült: elvette az egyik kislányhoz, Maria Franziskához házitanítóként felfogadott, nála 25 évvel fiatalabb Maria Augusta Kutscherát (aki Maria von Trapp néven vált ismertté). Miután 1935-ben a család vagyona egy bankcsőd miatt elúszott, többek között családi zenekarként is énekkarként kerestek pénzt. Történetük (pontosabban Maria von Trapp The Story of the Trapp Family Singers című visszaemlékezése) ihlette a világhírű musicalt, A muzsika hangját, amelyet a belőle készült 1965-ös film tett világhírűvé.