A mexikói Napóleon, aki átaludta Texas elvesztését

2018. augusztus 23. 08:46 Múlt-kor

A történelmen végigtekintve sokszor szembesülhet az ember azzal a ténnyel, hogy a hatalom birtokosairól időről időre kiderül, teljességgel alkalmatlanok feladatuk ellátására. Erre szolgál példaként „a Nyugat Napóleona”, Antonio López de Santa Anna mexikói hadvezér és államfő. 1833 és 1855 között többször volt elnök, illetve „örökös diktátor”, köztük a nyugati féltekén valaha elkövetett egyik legnagyobb katonai tévedés után is.

Santa Anna leghíresebb katonai eredménye az Alamónál aratott győzelme a texasi szabadságharcosok és amerikai önkéntesek felett 1835 szeptemberében. 1836-ban kivívta magának a texasiak és amerikaiak megvetését, amikor a goliadi csata után több mint 300 foglyot kivégeztetett. Általában véve nem volt tehetségtelen hadvezér, azonban rendkívül öncélú és egoista volt, és nála szerényebb hadvezérek ezt könnyen kijátszhatták. Santa Anna gazdag spanyol családból származott, és valamilyen módon kötődött a mexikói uralkodó osztály családjainak többségéhez.

E kapcsolatainak, természetes karizmájának, és vetélytársai hibáinak köszönhetően újra és újra vissza tudott térni a hatalomba, mígnem 1855-ben életfogytig tartó száműzetésre ítélték. Még azután is hatalomban tudott maradni, hogy a katasztrofális kimenetelű 1846-1848-as mexikói-amerikai háborúban vezette az országot.

Az országos hatalmi játszmákban a megfelelő embereket támogatva kezdte katonai-politikai karrierjét. 1810 és 1812 között a spanyol haderő kötelékében szolgált a felkelők ellen, 1821-ben azonban felettesével együtt átállt a mexikói lázadók oldalára, és nagy dicsőséget vívott ki magának azzal, hogy a spanyol helyőrséget kiűzte Veracruz kikötővárosból. 1829-ben egy hamvába holt újbóli spanyol inváziót vert vissza Tampiconál – a mindössze 2600 fős spanyol erő ellen egy ennél is kisebb csapattal vonult, a spanyolok nagy része azonban sárgalázban szenvedett, és néhány kisebb összecsapást követően kapituláltak. Innentől Santa Anna volt „Tampico hőse”.

Az ezt követő évek zűrzavarában kerekedett felül először politikai ellenfelein, és vált Mexikó elnökévé 1833-ban. Ideje java részében saját magának osztogatott kitüntetéseket, nőzött, valamint kakas- és bikaviadalokat látogatott.

1836-ban még Mexikóhoz tartozott az a terület, amelyet ma az Egyesült Államok délnyugati részeként ismerünk: Arizona, Új-Mexikó, valamint Kalifornia és Texas nagy része. 1835-ben a texasi fehér telepesek – meglepően sok mexikóival (ahogy ők nevezték magukat: „tejano”, azaz texasi) vállvetve – forradalmat robbantottak ki, hogy elnyerjék függetlenségüket Mexikótól. Sokféle oka volt Texas elszakadási szándékának – közéjük tartozott a növekvő és egyre elnyomóbb beleszólás ügyeikbe a mexikói központi kormányzat részéről (Santa Anna 1835-ben Mexikó alkotmányát is visszavonta), az egyre szorosabb gazdasági kapcsolat az Egyesült Államokkal, valamint a fehér telepesek esetében az Egyesült Államokkal való kulturális közösség is.

1836 februárjában és márciusának elején, a mexikói milíciával való néhány kisebb, helyi szintű összecsapást követően a texasi lázadók megerősítették a San Antonio városában található Alamo nevű misszió épületeit, és megkíséreltek ellenállni a mexikói offenzívának. A texasiak vereséget szenvedtek, azonban ez megadta a politikai löketet ahhoz, hogy többen csatlakozzanak a harchoz a telepesek közül, illetve az Egyesült Államokat egyértelműen a lázadók oldalára állítsa.

Santa Anna és a mexikói kormányzat (voltaképpen ő maga volt egy személyben a kormány) „kalózokká” nyilvánította a lázadás minden résztvevőjét, így nem számíthattak kegyelemre. Az Alamónál majdnem minden lázadó elesett a harcban, és csak néhányuk esett fogságba. Március végén Goliadnál több mint 300 foglyot végeztek ki az immár személyesen Santa Anna által vezetett csapatok, e két vereség után a texasiak haragja és bosszúvágya nem ismert határt.

Áprilisban a Sam Houston vezette texasi csapatok megütköztek Santa Anna mexikói seregével San Jacintónál. Az enyhe létszámhátrányban lévő texasiak számolhattak a meglepetés erejével: gyorsabban mozogtak a spanyol állások felé, mint azt Santa Anna gondolta, ráadásul a mexikói vezér nem állított megfigyelőket, hogy figyelmeztessenek a texasiak közeledtére. Az Alamónál és Goliadnál aratott egyoldalú győzelmeit követően Santa Annát ismét elvakította egója, és nem vette komolyan ellenfeleit.

1836. április 20-án éjjel a mexikói és texasi csapatok egy sor kisebb csatát vívtak a mai La Porte városa körül található erdőkben. Másnap hajnalban a texasiak lerohanták a fő mexikói tábort, ahol Santa Anna is tartózkodott. A tábor védelme hevenyészett volt, az elnök-hadvezér helyszínválasztása pedig kimondottan előnytelen. Ahogy egyik tábornoka mondta, „az Őexcellenciája által választott táborhely minden katonai szabálynak ellentmondott. Bármely ifjonc jobban csinálta volna.”

Miközben a texasiak már a tábor területén voltak, Santa Anna még aludt. Felébredve és sátrából kilépve azt látta, minden irányból egyre csak közelednek. Ekkor már hiába osztogatott parancsokat minden irányba, a csatának 18 perc alatt vége lett. Santa Anna megpróbált elmenekülni, azonban április 22-én elfogták. Sam Houston elé vezették, ahol elfogadta a texasiak minden követelését. Az elnököt elengedték, Texas pedig független köztársasággá vált, amíg 1845-ben nem csatlakozott az Egyesült Államokhoz – a történelem során az egyetlen amerikai állam, amely előtte önálló ország volt.

A történelem megjósolhatatlan alakulásának köszönhetően Santa Anna nem csupán egyszer, de kétszer is visszatért még Mexikó élére. 1836. június 1-jén tömegek gyűltek össze az Egyesült Államokból érkező hajója elé, hogy követeljék kivégzését, ezt azonban végül elkerülte, és a hadseregben maradt. Habár a történelem egyik legnagyobb politikai túlélőjeként tartják számon, jobb államfő a későbbiekben sem lett – mindig engedélyezője és haszonélvezője maradt a masszív korrupciónak, és mindig az ország legszegényebbjeit érintették legrosszabbul törvényei.

Még végső kitiltása után is megpróbált kétszer visszatérni – egyszer 1864-ben a Mexikó császárává válni akaró Habsburg Miksa oldalán, majd tíz évvel később, immár a szürkehályog miatt csaknem vakon és egyéb egészségügyi problémákkal is küszködve a méltányos állami nyugdíj reményében – azonban ezt is megtagadták tőle. 1876-ban, veje által úgy-ahogy eltartva, szegényen és elfeledve halt meg.