A magyar honvédek félreértésből győzték le az osztrákokat Szolnoknál
2024. december 29. 15:06 Múlt-kor
A szolnoki csatában, 1849. március 5-én Damjanich és Vécsey a köd leple alatt indított váratlan támadást az osztrákok ellen. A reggeli pálinkától felbátorodott dobos véletlenül rohamot indított, a sikeres szuronyroham visszaszorította az ellenséget, és ezzel hozzájárultak a dicsőséges tavaszi hadjárat előkészítéséhez.
Pest feladása után Perczel Mór tábornok feladata a Debrecenbe vezető utak védelme volt. 1849 január 22-én elfoglalta Szolnokot, azonban miután Henrik Dembinszky altábornagy, – a Magyar Honvédség új főparancsnoka – a harcok befejezésére késztette, öt nappal később már ismét osztrák kézen volt a város. A környéket a Habsburg csapatok megerősítették és a Szolnokon állomásozóknak azt a feladatot adták, hogy támadás estén az Abony, illetve Cegléd környékén tartózkodó csapatokat támogassák.
Dembinszky elképzelése szerint a gróf Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok által vezetett magyar csapatok Cibakháznál és Törökszentmiklósnál álltak volna fel, hogy együttesen támadják meg a szolnoki hidat. Ezzel elvonnák az ellenséges fővezér (Windisch-Grätz) figyelmét és az Eger-Hatvan-Gyöngyös-Buda vonal mentén az ellenség oldalába kerülnek. Noha a tervet a február 26-27-én vereséggel záródó kápolnai csata meghiúsította, a szolnoki hídfő támadását nem fújták le.
Damjanich János vezérőrnagy
A támadás március 5-én Vécsey és Damjanich vezetésével indult el, szokatlanul nagy ködben, mely a magyar csapatokat segítette. A terv úgy szólt, hogy Cegléd felől Damjanich kezdi meg a támadást és az ellenséget a Zagyvának szorítja. Ezalatt Vécsey Szanda irányából támadja a szolnoki hídfőt. A támadásban összesen megközelítőleg 12.000 ember vett részt.
Damjanich Cibakházánál átkelt a Tiszán, hogy megtámadja Leopold Karger vezérőrnagy nagyjából 6000 főből álló dandárját. Az Abonyban állomásozó Franz Ottinger vezérőrnagy dandárjával ugyan meg lehetett volna hiúsítani a támadást, azonban a különösen nagy köd a honvédeket segítette, így csak későn vették őket észre. Vécsey támadása azonban késett, és 7 órakora a szolnoki templomtoronyban lévő figyelő riadóztatott. Karger ekkor küldött futárt Ottingerhez, hogy segítséget kérjen, és mivel nem számított komoly támadásra a hídfő felől, a fő erőit a Tisza és a vasútvonal között állította fel.
A császári csapatok támaszpontja a vasúti indóház volt, ez elé állítottak fel egy hatfontos üteget. Damjanich serege ennek lőtávján belül nyomult előre, mire az tüzet nyitott rájuk. A 3. zászlóalj parancsnoka „félrehúzódj” jelzést adott válaszként, azonban a dobos, aki reggel a szokásosnál több pálinkát ivott – ennek hatására – érezvén a belső bátorság fellángolását, rohamra felhívó jelet vert.
Rohamozó honvédek
Erre a zászlóalj szuronyrohammal visszavonulásra késztette az üteget. Ezt látva a 9. (vörössapkás) honvédzászlóalj szemből rontott rá egy ellenséges lovasosztályra, melyet rövid harc után megfutamított. A rohamok olyan hevesen történtek, hogy az ellenséges gyalogság egy részét a Zagyvába szorították.
Karger visszavonulását a lovasság fedezte. Azonban a folyamatosan érkező magyar és lengyel csapatokat nem tudták feltartani és a velük lévő lovasüteget magára hagyták a visszavonulás során. Az Abonyból beérkező Ottinger ekkor már nem tudott érdemi segítséget nyújtani, így rövid harc után visszavonult. Karger nagyjából. 680 főt, illetve 5 löveget vesztett, míg a magyar veszteség 300 fő körül volt.
A csata számos pozitív utóhatással bírt. A magyar fél megszerezte az összes tiszai átkelőt, mellyel kezdeményezőképességet is nyert, valamint az osztrákok először láthatták azt, hogy milyen egy nagy volumenű magyar támadás. Ez az ütközet egyúttal a „dicsőséges tavaszi hadjárat” előképének is bizonyult.