Múlt-kor.hu

A leszármazottakban tovább élnek a második világháború által okozott traumák

A leszármazottakban tovább élnek a második világháború által okozott traumák

2019. június 17. 15:03 Múlt-kor

A szülői trauma kivetülései

Miután 1980-ban, a vietnami háború eredményeképpen az amerikai kormányzat hivatalosan is elismerte a poszttraumás stressz szindróma létezését, a kutatók aziránt is elkezdtek érdeklődni, milyen hatással van a betegség az érintettek családtagjaira.

Olyan tanulmányok már ekkor is léteztek, amelyek eredményei arra utaltak, hogy a holokauszt túlélőinek gyermekeit rendkívül nagy mértékben érinthette a szüleik által átélt trauma. „Könnyebb lenne elhinni azt is, hogy ők, nem pedig a szüleik szenvedték el a megrontó, égető poklot” – írta az első ilyen tanulmány szerzője, Vivian M. Rakoff pszichiáter.

Ehhez képest igen kevés kutatás született azóta is a második világháború traumát átélt veteránjainak családjait illetően. Egy Robert Rosenheck által jegyzett 1986-os értekezés, amely öt, krónikus poszttraumás stressz szindrómával kezelt férfi családjára fókuszált, lehetséges kimenetelek széles skáláját tárta fel.

„A veteránok egyes utódai számára” – írta, „olyan volt, mintha folyamatosan együtt főnének egy közös érzelmi üstben.” E gyermekek számára az élet az apjuk hangulatváltozásaira, impulzusaira és rögeszméire való várakozás, előrejelzések és reagálások sorozata volt.

Egyesek számára ez azt eredményezte, hogy a veszély túlélése, vagy a küzdelmekben való felülkerekedés vált az élet központi kérdésévé – „gyakorlatilag tükrözve az apjukat legjobban nyomasztó kérdéseket”. Mások számára „az intenzív érzelmi részvétel abból állt, hogy kapkodva, elkeseredetten igyekeztek apjukat a lehető legjobb kedvében, nyugalomban, és a bajtól távol tartani.”

A tanulmányban részt vett 12 gyermek egyike, aki apja rémálmai mellett nőtt fel, maga is szűnni nem akaró rémálmokkal küzdött élete során, amelyekben őt és édesapját besorozták egy háborúban harcolni, ő pedig elkeseredetten kereste a módot arra, hogy megvédje apját.

A fentiekkel ellentétben azonban voltak olyanok is, akik távolságot tartottak apjuktól, közülük egyesek általában véve a család érzelmi életében sem vettek részt, teljességgel „lecsatolták” magukat róla.

Rosenheck szerint az apjuk traumája által leginkább sújtott gyermekek túlságosan is azonosították magukat szülőjükkel – róluk azt írta, „másodlagos traumatizáláson” estek át. Egy másik csoport, ahol kevésbé azonosultak a gyermekek azzal, hogy apjuk háborús veterán, a „megmentők” nevet kapta – ők „erős felelősségérzetet” tanúsítottak apjuk irányába a szakértő szerint.

Carol Schultz Vento úgy érzi, ő inkább a „megmentő” kategóriába tartozik. Közeli viszonyt ápolt édesapjával, és erős érdeklődést mutatott élete és gondjai iránt. Miután ő maga is terápián vett részt, elkezdte olyan dolgokról is kérdezni apját, amelyeket sohasem mondott el.

A Schultz által elmondottakból könyvet írt, melyben leírja a háborúban átélteket, a poszttraumás stressz szindrómával való küzdelmét, és a háború utáni társadalom kudarcát a „legnagyobb nemzedék” szenvedéseinek elismerésében.

A dzsungel rabja

A brit Roy „Eric” Cooper a háború végén ugyan elhagyta Burmát, de Burma sosem hagyta el őt – mondja unokája, Ceri-Anne Edmunds. „Minden egyes nap minden egyes másodpercében ott volt vele Burma, egészen az utolsó lélegzetéig” – mondja. „Minden egyes nap rémálmokkal ébredt.”

Cooper már hajnali négy órakor fent volt, és egy szőnyegen minden nap ugyanazokat az edzőgyakorlatokat végezte, melyekhez zöldségkonzerveket használt súlyként – egészen idén februárban, 98 éves korában bekövetkezett haláláig.

Burmában Cooper mesterlövész volt, akinek a dzsungelben előrenyomuló csapatok számára kellett fedezetet nyújtania. Ha egy japán mesterlövész megölte valamelyik bajtársát, Cooper személyes felelősséget érzett. Különösképpen zavarta egy eset, amikor egy lövedék elhúzott saját kalapja mellett, és egy másik férfit találta el a fején. „Le kellett volna szednem” – mondta.

Egy másik alkalommal egy barátja holttestét kellett megkeresnie. A japán katonák a lelőtt ellenségekről levették a bakancsot, majd élesített gránátot vagy aknát helyeztek a holttest alá vagy mellé. Cooper elmesélte, hogyan kellett böködnie egy bottal a hullát, hogy megbizonyosodjon róla, biztonságos megmozdítani és eltemetni.

Egyes dolgok miatt igazából szerette is a dzsungelt – tetszett neki, hogy az állatokhoz közel éltek, és kiállta a piócákat, a lábai elfertőződését, és hogy ingei egyszerűen szétestek a rengeteg izzadástól. A Burmában tapasztaltak előbb alakítottak Cooperen, mint hogy elkezdték volna kísérteni.

Nemzedékének számos katonájával ellentétben a Nagy-Britanniába való visszatérése után Cooper felismerte, hogy gond van. Összeszedte bátorságát, elment az orvoshoz, és közölte, „nem érzem túl jól magam az elmémben” – meséli Ceri-Anne. Sajnos a pszichiáter, akihez irányították, tetézte a problémát azzal, hogy nagy dózisú Valiumot (nyugtató hatású diazepámot) írt fel neki, ezt tíz éven keresztül szedte.

„Lenyűgöző volt az elején, de aztán visszaütött” – mondja Ceri-Anne. Cooper elkezdett keményen inni, időnként félelmetes dühbe hergelve magát. Habár unokája tudomása szerint sohasem vált fizikailag erőszakossá, igen fenyegető jelenség tudott lenni.

Aztán egy szinte hihetetlen akaraterőtől hajtva Cooper egyik napról a másikra abbahagyta a nyugtató szedését, felhagyott az ivással, és elkezdte harcművészet gyakorlásával erősíteni önuralmát. Ezután azonban lett egy újabb forrása a bűntudatnak: ahogy korábban a családjával viselkedett.

„Rossz ember vagyok” – mondta Ceri-Anne-nek évekkel később. „A hősöm vagy” – válaszolta az unoka. Cooper élete során többször is megcsúszott, és mindig hajlamos volt a dühkitörésekre, valamint a rémálmokra és a váratlan visszaemlékezésekre is. Egyúttal azonban Ceri-Anne szerint szerető, gondoskodó és támogató volt az egész családjával halála napjáig.

Habár viselkedése feszültséget és megosztottságot okozott a családban, Ceri-Anne különösen közeli viszonyt alakított ki nagyapjával. Cooper megosztotta vele titkait, és meghallgatta unokája tanácsait. Ceri-Anne mélységesen aggódott érte, és segített rajta, ahogy csak tudott. Habár esetükben egy nemzedék átugrásra került, kettejük kapcsolata tükrözi a fent említett „megmentő” kategóriát.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

A leszármazottakban tovább élnek a második világháború által okozott traumák

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2021. ősz különszám: Sorsok, Legendák, Küzdelmek

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra