A lázongó janicsárok életének központjában az étel állt
2019. május 22. 16:09 Múlt-kor
1806 tavaszán az Oszmán Birodalom központja, Isztambul forrongott. III. Szelim szultán modernizálni akarta hadseregét, korszerű európai egyenruhákat és harceljárásokat bevezetni, ahogyan előtte számos korábbi szultán is – próbálkozásaik mind elbuktak. A haderőreformhoz a sok évszázados múltra visszatekintő és nagy politikai súllyal bíró, ám idejétmúlt janicsárhadtest megszüntetésére lett volna szükség, ez azonban nem volt könnyű feladat: ahogy korábban, a janicsárok III. Szelim tervei hallatán is felborították főzőüstjeiket. A janicsárok számára az étel központi helyet foglalt el hagyományaikban, az üstök felborítása egyet jelentett a lázadás kimondásával.
Rabszolgasorból az elitbe
A janicsárok a középkortól egészen a kora újkorig az oszmán seregek gerincét alkották. Az eleinte főként íjászokból, majd kézi tűzfegyveres katonákból álló hadtestet Európában és a birodalom egyéb harcterein is félelemmel vegyes tisztelet övezte.
A gyermekkoruktól kezdve katonának nevelt janicsárok törték át Konstantinápoly védelmét 1453-ban, és az egész Balkán-félsziget és Magyarország elfoglalásában kulcsszerepet játszottak. A szultán személyes tulajdonát képező hadtest volt az egyik első sereg Európában, amely a 17. század elején elkezdte a kora újkori hadviselésre oly jellemző sortüzes harceljárásokat alkalmazni a csatamezőn.
A szultán seregei közül egyedül a janicsárok masíroztak zenére, és nekik voltak a legjellegzetesebb és legdíszesebb egyenruháik, amelyekkel mindenhol felhívták magukra a figyelmet. Válogatásuk és kiképzésük a 14. századtól az I. Murád szultán által bevezetett devsirme („összegyűjtés”) rendszerben történt, azaz a meghódított területek keresztény családjaitól körülbelül 13 évesen elragadott gyermekekből képezték őket.
A leendő janicsárokat igen készséges íjászokká (később lövészekké) képezték, valamint áttérítették őket az iszlám hitre. A meghódított területeken élő keresztények (a devsirme egyéb vallásúakra nem vonatkozott) mindent megtettek annak érdekében, hogy ne az ő gyermeküket vigyék el, azonban ha gyermekük sokra vitte janicsárként, annak igen sok hasznát láthatták a későbbiekben.
A janicsárok legjobbjai igen magas szintű tisztségekre tehettek szert a birodalmi bürokráciában, és idővel egyre többen kezdtek el közülük erre fókuszálni – a hadtest egyre gyakrabban jelentett fenyegetést a szultán hatalmára, és a késői évszázadokban több lázadás is előfordult.
A lázadás egyetemes jelévé hatalmas üstjük, a kazan felrúgása volt (a magyar „kazán” szó ebből a török szóból származik). Habár elsőre nem tűnik túlságosan jelentőségteljes mozdulatnak, a janicsárok számára a kazan és általában az élelem fontos szimbólumok voltak.
Az étel elfogadása a szultántól nagy mértékben jelképezte az iránta való hűségüket, a kazanból történő közös étkezés pedig a csoport összetartását erősítette.
A nagy üst emellett vallási jelentőséggel is bírt. A legenda szerint Hadzsi Bektasi Veli, a bektasi dervisrend és a bektasi szufizmus (a janicsárok hivatalos irányzata az iszlámon belül) alapítója egy „szent üstből” etette katonáit. A Bektasi tanait követők számára az otthon és annak jelképei, mint a kazan is, a legfontosabb dolgok közé tartoztak.
A bektasi ceremóniákon keresztül a janicsárok számára fontos szimbólummá vált a közös üst, és számos egykorú ábrázoláson láthatók a nagy kazannal büszkén menetelő janicsárok.
Amikor a janicsárok háromhavonta megkapták fizetésüket, a Topkapi szerájba mentek, ahol levest, rizseshúst és sáfránypudingot kaptak. Ramadánkor az úgynevezett „baklavamenet” keretében masíroztak a palota konyhájára, ahol nagy mennyiségű édességet is kaptak. Az élelem elfogadása iránti bármilyen vonakodás az ilyen eseményeken már a kezdetekkor is annak a jele volt, hogy az adott orta (ezred) lázadást fontolgat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
