A lázadó rádiós, akit hiába keresett a Gestapo – álhírek a II. világháborúban
2017. március 8. 13:54
URL: https://m.mult-kor.hu/a-lazado-radios-akit-hiaba-keresett-a-gestapo-alhirek-a-ii-vilaghaboruban-20170308
Az ellenség megtévesztése és a pszichológiai hadviselés egyidős a háborúk történetével. Az álhírek terjesztésének különösen nagy szerepe volt a második világháború éveiben, amikor mind a szövetségesek, mind a tengelyhatalmak igyekeztek demoralizálni a másik fél katonáit. Pletykák, erotikus képek és hamis hadijelentések egyaránt a propagandisták eszköztárának részei voltak.
Mindig csak hűlt helyét találták
1941. május 23-án, pontban délután 16:48-kor az állásaikban várakozó és idejüket jobbára rádiózással töltő német katonák különös dolognak lehettek fültanúi. Egy rövidhullámú rádiófrekvencián ekkor sugározta első adását Gustav Siegfried Eins, a Főnök. A műsort, amely innentől kezdve naponta új adással jelentkezett, egy nyugalmazott porosz katonatiszt vezette, aki mélyen elkötelezett volt a nemzetiszocialista eszme és Adolf Hitler személye iránt. Épp ezért volt rendkívül meglepő hallgatósága számára, amikor néhány perccel a műsorkezdést követően óriási lendülettel kezdte el szidalmazni a német náci párt magas rangú vezetőit és a Wermacht főtisztjeit. Állításai szerint a német politikai- és hadigépezet legfelsőbb körei tömve voltak inkompetens, perverz és lusta emberekkel, akik csak a saját élvezeteiknek éltek és csak saját gazdagodásukkal törődtek, miközben a bátor katonák hősiesen harcoltak Németország és a Führer ellenségeivel.
Rögtön első adásában kikelt “az első nehézségek után azonnal fehér zászlót bontó és a részeg, szivarozó zsidóhoz, Churchillhez menekülő” Rudolf Hess ellen, aki korábban Hitler helyettese és legközelebbi bizalmasa volt. Adását egy hosszú számsor felolvasásával zárta, ami egy kódolt üzenet volt bajtársa, Gustav Siegfried Achtzehn számára. Az egyértelműen álnevet használó rádiós igazolni látszott a náci pártvezetők egyik legnagyobb rémálmát: belső ellenzék szerveződött a hadsereg tisztjeiből.
A Főnök adásvégi titkos üzeneteit felkészült náci kódfejtők kisebb serege várta nap mint nap. Az üzenetek általában egy helyszínt jelöltek – például egy mozit vagy egy villamosmegállót –, ahova aztán a náci titkosrendőrség, a Gestapo emberei szélsebesen odaviharzottak. De épp úgy ahogy az első alkalommal, úgy két és fél évvel később, az utolsó adás alkalmával is csak hűlt helyét találták már az összeesküvőknek. Kudarcuk oka meglehetősen prózai volt: a titkos találkozókra sosem került sor. Összeesküvés sem szerveződött a Wermacht sorain belül. Sőt, még maga a Főnök sem létezett.
Gustav Siegfried Eins valójában Peter Seckelmann volt, egy német újság- és regényíró, aki 1938-ban emigrált Angliába a nácik elől. Minthogy jól ismerte a németországi és a náci párt belső viszonyait, a második világháború évei alatt a brit Politikai Hadviselési Igazgatóság (PWE) munkatársaként működött és feladata az volt, hogy a német katonák közt igen népszerű rádióműsora révén folyamatos propagandával bomlassza a Wermacht egységét és leépítse a katonák feletteseik iránti bizalmát.
A Smithsonian cikkéből kiderül, hogy a Főnök rádióműsora nem az egyetlen propagandafogás volt a britek részéről. A PWE Winston Churchill miniszterelnökké választását követően kezdett el teljes erőbedobással működni. Élére 1941 augusztusában az akkor 37 éves újságíró Denis Sefton Delmer került, aki korábban a BBC német nyelvű adásának hírolvasójaként dolgozott és személyesen is ismerte Hitlert. Vezetése alatt több német “álrádió” is indult, amelyek külön-külön célozták meg a Franciaországot megszálló és a Németországban állomásozó katonákat, de külön adás szólt a náci tengeralattjárók legénységei számára is. Az adásokban ügyesen keveredtek a náci vezetőket mocskoló pletykák, az aktuális hadi helyzetről szóló valós, vagy épp csak kicsit módosított tudósítások és a teljesen valótlan állítások is. A hamis híreket azonban nem csak rádiókon keresztül, hanem nyomtatott formában is terjesztették. A PWE nyomdája folyamatosan gyártotta a német nyelvű újságokat és szórólapokat, amelyeket aztán brit bombázórepülők juttattak el a front német oldalára.
“Most megvagy, te disznó!”
A propaganda legfontosabb feladata a célközönség figyelmének megragadása volt. Delmer ezt két fő témával érte el: erőszakkal és pornográfiával. Álhírei tele voltak egyrészt a legborzasztóbb szörnyűségekkel, így például pusztító járványokkal, Észak-Afrikában gyermekeket mészárló német katonákkal vagy épp náci katonai orvosokkal, akik halálos injekciókat adnak be a kezelhetetlen sebesülteknek, hogy ezzel felszabadítsák a kórházi ágyakat. Az újságokban rendszeresen előfordultak erotikus képek és szaftos pletykák a katonák feleségeit elcsábító náci főtisztekről.
Az álhírek pedig célba is értek. A háború után végzett felmérések szerint a megkérdezett német katonák fele említette, hogy hallgatta valamelyik propagandaadót vagy olvasta a brit és amerikai repülőkből szórt irományokat. A PWE propagandája annyira hatékony volt, hogy még maga Joseph Goebbels, Hitler kormányának propagandaminisztere is elismerően írt naplójában annak működéséről. Sikerét azonban talán mégis az jelzi a legjobban, hogy a Főnök műsora kezdetben még az amerikai hírszerzést is megtévesztette. Roosevelt elnök rendszeresen kapott jelentéseket a német hadseregen belül szerveződő ellenzéki mozgalomról, a valóságot pedig csak az Egyesült Államok hadbalépését követően ismerte meg brit szövetségeseitől.
A háborús propaganda természetesen nem csak a szövetségesek eszköze volt. A tengelyhatalmak maguk is üzemeltettek angol nyelvű rádiókat, amelyekben a brit fasiszta William Brooke Joyce, a National Geographic egykori újságírója Douglas Chandler vagy éppen a híres költő, Ezra Pound vezetett műsorokat, amelyek célja az volt, hogy meggyőzzék honfitársaikat a nácik ellen viselt háború hiábavalóságáról. A csendes-óceáni hadszíntéren pedig a szövetségesek által csak tokiói rózsáknak (Tokyo Rose) nevezett angolul beszélő japán hölgyek igyekeztek rádión keresztül demoralizálni az amerikai katonákat.
Máig vitatott, hogy ténylegesen milyen hatása volt a háborús propagandának a harcok menetére nézve. Egyesek szerint például a normandiai partraszállás nem is valósulhatott volna meg az álhírek nélkül, hiszen ezek alapján a német hadvezetés arra számíthatott, hogy a partraszállás egy sokkal szélesebb partszakaszon fog megtörténni. Mások, így például a brit Királyi Légierő bombázóinak parancsnoka, Sir Arthur Harris teljesen értelmetlennek tartotta a pszichológiai hadviselést és mindvégig határozottan ellenezte, hogy bombázóit felesleges veszélyeknek tegyék ki pusztán azért, hogy olyan szórólapokat dobjanak le az ellenséges vonalak mögött, amelyek “csak Európa háborút követő vécépapír igényét fogják kielégíteni.” Bárhogy is volt, a Delmer vezette PWE az utolsó pillanatig komolyan vette feladatát és igyekezett fenntartani a német hallgatóság érdeklődését.