A lázadó rádiós, akit hiába keresett a Gestapo – álhírek a II. világháborúban
2017. március 8. 13:54
“Most megvagy, te disznó!”
A propaganda legfontosabb feladata a célközönség figyelmének megragadása volt. Delmer ezt két fő témával érte el: erőszakkal és pornográfiával. Álhírei tele voltak egyrészt a legborzasztóbb szörnyűségekkel, így például pusztító járványokkal, Észak-Afrikában gyermekeket mészárló német katonákkal vagy épp náci katonai orvosokkal, akik halálos injekciókat adnak be a kezelhetetlen sebesülteknek, hogy ezzel felszabadítsák a kórházi ágyakat. Az újságokban rendszeresen előfordultak erotikus képek és szaftos pletykák a katonák feleségeit elcsábító náci főtisztekről.
Az álhírek pedig célba is értek. A háború után végzett felmérések szerint a megkérdezett német katonák fele említette, hogy hallgatta valamelyik propagandaadót vagy olvasta a brit és amerikai repülőkből szórt irományokat. A PWE propagandája annyira hatékony volt, hogy még maga Joseph Goebbels, Hitler kormányának propagandaminisztere is elismerően írt naplójában annak működéséről. Sikerét azonban talán mégis az jelzi a legjobban, hogy a Főnök műsora kezdetben még az amerikai hírszerzést is megtévesztette. Roosevelt elnök rendszeresen kapott jelentéseket a német hadseregen belül szerveződő ellenzéki mozgalomról, a valóságot pedig csak az Egyesült Államok hadbalépését követően ismerte meg brit szövetségeseitől.
A háborús propaganda természetesen nem csak a szövetségesek eszköze volt. A tengelyhatalmak maguk is üzemeltettek angol nyelvű rádiókat, amelyekben a brit fasiszta William Brooke Joyce, a National Geographic egykori újságírója Douglas Chandler vagy éppen a híres költő, Ezra Pound vezetett műsorokat, amelyek célja az volt, hogy meggyőzzék honfitársaikat a nácik ellen viselt háború hiábavalóságáról. A csendes-óceáni hadszíntéren pedig a szövetségesek által csak tokiói rózsáknak (Tokyo Rose) nevezett angolul beszélő japán hölgyek igyekeztek rádión keresztül demoralizálni az amerikai katonákat.
Máig vitatott, hogy ténylegesen milyen hatása volt a háborús propagandának a harcok menetére nézve. Egyesek szerint például a normandiai partraszállás nem is valósulhatott volna meg az álhírek nélkül, hiszen ezek alapján a német hadvezetés arra számíthatott, hogy a partraszállás egy sokkal szélesebb partszakaszon fog megtörténni. Mások, így például a brit Királyi Légierő bombázóinak parancsnoka, Sir Arthur Harris teljesen értelmetlennek tartotta a pszichológiai hadviselést és mindvégig határozottan ellenezte, hogy bombázóit felesleges veszélyeknek tegyék ki pusztán azért, hogy olyan szórólapokat dobjanak le az ellenséges vonalak mögött, amelyek “csak Európa háborút követő vécépapír igényét fogják kielégíteni.” Bárhogy is volt, a Delmer vezette PWE az utolsó pillanatig komolyan vette feladatát és igyekezett fenntartani a német hallgatóság érdeklődését.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
