A láthatatlan fajgyűlölő birodalom – a Ku Klux Klán története
2015. november 16. 08:25
Lángoló fakereszt
Egyre több afroamerikai fordított hátat a déli államoknak és költözött északra, hogy végre megkapja a hőn áhított teljes szabadságot. Azonban az északiak is elsősorban vetélytársat láttak a feketékben az értékes munkahelyekért folyó küzdelemben, ráadásul ebben az időben Európából is bevándorlók milliói özönlöttek be az USA-ba a szabad élet reményében. A faj- és az idegengyűlölet egyre nagyobb méreteket öltött.
Ilyen körülmények mutatták be 1915. február 8-án a fiatal D.W. Griffith első filmjét Birth of the Nation címmel, amely a polgárháborút és az utána következő amerikai újjáéledés eseményeit mutatja be a déli államok szemszögéből. A rendező a Ku Klux Klán tagjait a haszonleső északiakkal és a kéjsóvár feketékkel szemben hazafias kötelességből harcoló bátor férfiakként ábrázolta. Griffith alkotását, a korai mozi történetének első kasszasikerét 50 millió amerikai látta, annak ellenére, hogy a mozijegy az átlagos öt centes ár helyett két dollárba került. A lelkes nézők közé tartozott többek között számos kongresszusi képviselő és Woodrow Wilson amerikai elnök is.
A filmet valószínűleg az elsők között tekintette meg a bukott alabamai metodista lelkész, William Joseph Simmons, aki 1915 decemberében barátaival együtt az Atlanta mellett található Stone Mountain-hegyen meggyújtott egy nagy fakeresztet az éjszaka leple alatt. Ezzel a különös – a klán történetében mindaddig ismeretlen, Griffith-film ihlette – szertartással újjáélesztette a Ku Klux Klánt. Megkezdődött az egyesület történetének második szakasza. Az 1916-ban hivatalosan is bejegyzett szervezet tagjai az első világháború időszakában még német és orosz kémek után is kutattak, fő célpontjaik között pedig a feketék mellett már a bevándorló zsidók, katolikusok, valamint a szakszervezetiek is megjelentek. Az ellenségek körének kibővítését Simmons, a Birodalmi Varázsló 1921-ben a Kongresszus előtt sajátos okokkal magyarázta: „Elutasítjuk a zsidókat, mert nem keresztények. A katolikusok bár keresztények, de nem protestánsok.”
A szervezetnek 1920-ban még mindössze 5000 tagja volt, így Simmons a létszám növelése érdekében a Southern Publicity Association nevű reklámügynökséghez fordult tanácsért, és a szakértők csodát tettek. Amerika-szerte cikkek tucatjai jelentek meg a klánról, a „jótevő, hazafias egyesületről”, Simmons pedig számtalan interjút adott, amelyekben álszent módon bizonygatta, hogy csoportja nem rasszista.
A klán (amelynek 1925-re már négy millió tagja volt) egy óriási üzleti vállalkozáshoz hasonlóan kezdett el működni, amelynek köszönhetően Simmons és a reklámügynökség is hamar meggazdagodott. A mozgalom tagjai fényes parádékat tartottak Washingtonban, és az egyesület helyi egységei lassan az egész USA-ban megjelentek.
Ekkorra azonban már a fényűző életviteléről ismert Simmons helyett Hiram Wesley Evans foglalta el a Birodalmi Varázsló pozícióját (1922-től 1939-ig). A remek stratéga hírében álló, reálpolitikusi erényeket csillogtató Evans igyekezett beépíteni a szervezetet az Egyesült Államok politikai rendszerébe. Erőfeszítései eredményesek voltak. Öt klántagot beválasztottak a szenátusba, és kormányzók, kongresszusi képviselők, valamint rendőrök tömegei kezdtek el szimpatizálni az egyesülettel.
Az aranykor azonban véget ért. A klán bukását Evans fiatal riválisa, David Curtis Stephenson okozta. A politikusi ambíciókat is dédelgető Stephenson előbb az indianai szervezet vezetőjeként szerzett népszerűségét kihasználva 1923-ban megalapította a saját klánját, majd 1925-ben leitatott, és brutálisan megerőszakolt egy fiatal tanítónőt, Madge Oberholtzert, aki később bele is halt a sérüléseibe. A tettes börtönbe került, és hamarosan megundorodott emberek milliói léptek ki mindkét egyesületből. A klánnak 1930-ban már csak 40 ezer tagja volt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
