A kvéker törpe, aki bibliai tanításokkal küzdött a rabszolgatartás ellen
2018. október 26. 19:27 Múlt-kor
Iszonyú felismerésekből ádáz küzdelem
Benjamin Laynek nagy álmai, és szilárd értékei voltak. Az angliai Colchesterben született 1682-ben egy közrendű, kvéker családba, korlátozott lehetőségekkel. A kesztyűs szakmát 21 éves korában otthagyva felcsapott tengerésznek, annak ellenére, hogy a hajózás egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás (abban az évben, 1703-ban egyes becslések szerint 10 000 brit vesztette életét a tengereken). Egy évtizedet töltött hajón – függőágyban aludt, és az élet minden területéről, a világ minden tájáról összeverődött társaságban élt. Egész élete hátralevő részében, amikor már évek óta a szárazföldön élt, továbbra is tengerészként gondolt magára. „Élete végén” – írja Rediker, „olyan kéréssel állt elő, amely megdöbbentette barátait és ismerőseit: arra kért meg egy férfit, 'égesse el a testét, és szórja a hamvakat a tengerbe.'”
Lay tengeri utazásai során figyelt fel először a rabszolgaságra. Matróztársai rémtörténeteket meséltek neki az afrikai rabszolga-kereskedelemről, amelyben százezrek vesztek oda a tengeri szállítás közben az évszázadok során. A továbbra is hívő kvéker Lay a Biblia faji egyenlőséget hirdető verseivel kezdte összekapcsolni a jelenséget: „És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait” (ApCsel 17:26). Hamarosan arra jutott, a rabszolga-kereskedők gyilkosok, tevékenységük pedig barbárság.
Időközben Lay megházasodott – felesége, Sarah hozzá hasonlóan kvéker volt, és hasonló testi fogyatékossággal is rendelkezett, és osztotta meglehetősen haladó nézeteit is. Az ifjú pár 1718-ban a karibi Barbados szigetére költözött, ahol volt egy kisebb kvéker közösség. Elhűlve tapasztalták azonban megérkezésük után, hogy a sziget gazdasága voltaképpen a rabszolgaságon alapult, „barbárságon és ebül szerzett javakon”, a rabszolgákkal pedig rosszabbul bántak, mint az állatokkal. Layék nyilvános gyűléseket tartottak, amelyeken felszólaltak a gyakorlat ellen, továbbá élelmet osztogattak a sziget rabszolgáinak, amivel magukra haragították a fehér lakosságot. A pár már tervezte költözését, amikor a helyiek követelésére hivatalosan is száműzték őket. 1720-ban visszatértek Angliába, Lay pedig tudta, folytatnia kell az agitációt a kvéker közösségekben.
12 évvel később Pennsylvania észak-amerikai gyarmatra költöztek, szintén egy kvéker közösségbe. Lay megdöbbenve látta, hogy a rabszolgatartás itt is a mindennapok része, ellentétben Angliával. Ekkoriban Pennsylvania lakosságának körülbelül egytizedét tették ki a rabszolgák (Barbadoson ugyanez az arány 90 százalékos volt), Lay pedig belekezdett legdrámaibb tiltakozásaiba. Még a kvékerek gyűléseit is gyakran megszakította üzeneteivel: a beszámolók szerint akárhányszor egy rabszolgatartó kívánt szólni, Lay felállt, és azt kiáltotta: „Ott egy újabb néger-gazda!” Pennsylvaniába költözésüket követően három évvel Sarah váratlanul elhunyt, Lay szíve pedig összetört.
Felesége halála után saját, 1759-es haláláig szigorúan saját értékei szerinti életmódot folytatott Philadelphia környékén: kiköltözött egy barlangba, saját maga termesztette növényeket dolgozott fel szövetté, és készített abból ruhát, továbbá mindenhová gyalog járt. Semmit nem vett vagy fogyasztott, amely közvetlen vagy közvetett módon emberek (rabszolgák) vagy állatok kihasználásával készült, így húst sem evett, és ugyanezen meggyőződésből nem is ült lóra. 1737-ben kiadta egyetlen könyvét, „Minden rabszolgatartó, aki béklyókban tartja az ártatlanokat, hitehagyott” címmel. A mű viták, elmélkedések és önéletrajzi elemek különös egyvelege, amely nemlineáris, szinte posztmodern formában került összerendezésre. A kiadó Lay régi barátja, Benjamin Franklin volt: az Egyesült Államok későbbi „alapító atyjainak” egyike óvatosságból inkább lehagyta saját nevét a kiadványról.
Halálát követően Lay kérését, miszerint hamvasszák el – egy kvéker részéről ez a pogánysággal ért volna fel – nem teljesítették. A helyi kvéker temetőben helyezték el egy jelöletlen sírban, felesége sírhelyéhez közel. Életében – és halála után is – a legtöbb ember, aki ismerte vagy hallott róla, egyszerűen őrültnek tartotta Layt. E nézetet a történetírás is átvette, és ezzel hatékonyan marginalizálta alakját az utókor szemében. Testi fogyatékosságai tovább csökkentették az emberek hajlandóságát arra, hogy komolyan vegyék. Az abolicionista mozgalom egyes köreiben azonban fennmaradt a „kvéker üstökös” képe. Egyik legelső életrajzírója, Benjamin Rush szerint szinte mindenki ismerte Philadelphiában, és különös portréja számos otthon falán lógott. Napjainkban kezd átértékelődni alakja és jelentősége – már nem az őrültet, hanem egyre inkább a korai rabszolgaság-ellenes forradalmárt látjuk benne.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
