A kukoricaföldből kinőtt Sztálinváros
2020. január 15. 19:28 Múlt-kor
„A csaknem harmincezer lakosú új, Duna menti városunkat, a hatalmas vasművet pár esztendő alatt saját gyermekéhez méltó szeretettel és nagy jövőt ígérő büszkeséggel zárta szívébe felszabadult népünk. A pentelei puszták helyén épülő nagy békealkotás fejlődését, izmosodását egyaránt figyelemmel kísérik a városi és a falusi dolgozók” – lelkesedett 1955 januárjában a pártlap Szabad Nép az első ötéves terv egyik „legragyogóbb” eredményéről.
Dunapentele, az egykori falucska tulajdonképpen az „imperialisták láncos kutyájának”, vagyis a szocialista országok táborából kiebrudalt Tito Jugoszláviájának köszönheti gigantikus fejlődését. Az erőltetett iparosítást célul kitűző terv gazdái 1949-ben ugyanis még Mohácsra álmodták az ország legnagyobb kohászati bázisát, de mivel az túlságosan közel feküdt volna az ellenséghez, a kötelező éberség miatt új terület után néztek. Így esett a választás az alig négyezer lelket számláló Dunapentelére. A minisztertanácsi döntés nyomán az addig legfeljebb vízimalmairól ismert nagyközségből, valamint egykori kukoricaföldjeiből a magyar kohászat fellegvára lett.
1950 májusától az ország minden részéről érkeztek az egy évvel később már Sztálinvárosra keresztelt településre az építők, akik között egyaránt akadtak csillogó szemű, őszinte hitű fiatalok, tudósok, kalandorok és deklasszálódott elemek.
A kirakatberuházás valójában igen messze állt a szocialista tökélytől. A rohamtempójú építkezés számos konstrukciós hibát és selejtes épületelemet szült. Volt, hogy egy gyári szellőztetéshez elengedhetetlenül szükséges nyílászárót csak a külső falon futó vaslétráról lehetett megközelíteni, olykor a kilincsek hiányoztak, de olyan is előfordult, hogy az ablakokat csak a széles ablakpárkányra felmászva lehetett kinyitni.
További hasonló érdekességeket olvashat a XX. századi magyar történelemről a Múlt-kor őszi különszámában.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
