Múlt-kor.hu

A király szeretője gyakran az udvar legbefolyásosabb személye volt

A király szeretője gyakran az udvar legbefolyásosabb személye volt

2019. május 7. 17:42 Múlt-kor

A 18. század közepén XV. Lajos francia uralkodónál audienciát kívánó diplomatáknak korántsem szokványos úton kellett azt kérvényezniük: a király hivatalos szeretőjén, Madame de Pompadouron keresztül járhattak csak sikerrel. Pompadour hivatalos pozíciója ugyan királyi szeretőként nevezte meg, 20 évig tartó kapcsolatukból azonban valójában csak az első néhány szólt a szexről – a továbbiakban ő volt XV. Lajos legközelebbi bizalmasa és politikai tanácsadója.

Pompadour volt az első nő, aki a maîtresse-en-titre, azaz hivatalos szerető címet birtokolta, és miután a francia monarchia a következő uralkodó, XVI. Lajos idején megbukott, egyúttal az utolsók egyike is volt. Címe és tevékenysége azonban tükrözte azt a szerepet, amelyet az európai uralkodók ágyasai már régóta betöltöttek – az udvar legbefolyásosabb tagjai közé tartoztak. A legtöbb monarchiában, így például Angliában is jóval kevésbé volt formális e szerepük, mint Franciaországban, de mindenhol igaz volt, hogy a király felett az bírt a legnagyobb befolyással, akire hallgatott – márpedig az uralkodók a szeretőikre legtöbbször hallgattak.

A formális és informális hatalom között nemigen volt valódi különbség az európai monarchiákban – a barátság volt a politikai hatalom alapja, amelyért cserébe szívességeket és engedményeket lehetett kérni, földbirtokhoz és pénzhez jutni. Ha pedig valaki több volt, mint egyszerű barát, még nagyobb befolyásra tehetett szert az uralkodó felett.

A királyok esetében megszokott volt, hogy szeretőt tartanak, mivel az uralkodói házasságok többsége érdekből történt – sokszor a királyné olyan nő volt, akivel nem ismerték jól egymást, vagy egyszerűen nem vonzódtak egymáshoz. A házasságon kívüli viszonyokat a társadalom és az egyház továbbra is elítélte, és ha egy király túlságosan erkölcstelenül viselkedett, könnyen bele is bukhatott, azonban amíg egyszerre csak egy szeretőt tartott, az emberek többnyire eltűrték.

A fenti indoklás nem jelentette azonban azt, hogy a királyné is tarthatott szeretőt, mivel az folyamatos kétségeket ébresztett volna az általa szült gyermekek apaságát, és így trónörökösi legitimitásukat illetően. Még az egész életében egyedülálló I. Erzsébet angol királynő is kénytelen volt sokkal óvatosabban kezelni férfi udvarlóit, mint egy királynak női szeretőit – például édesapjának, VIII. Henriknek. Az azonos nemű kapcsolatok még ennél is nagyobb tabunak számítottak, és az ezekről szóló híresztelések rengeteg fejfájást okoztak mind II. Eduárd angol királynak, mind a néhány évszázaddal később uralkodó Anna királynőnek.

A királyi udvar tagjainak többsége általában ismerte az aktuális szerető kilétét, és a legtöbb esetben gyanakodva és ellenségesen viseltettek iránta megnövekedett befolyása miatt. Ugyanakkor az udvar tagjai saját érdeküket is érvényesíteni tudták, ha jó viszonyt ápoltak vele. A 17. században II. Károly angol király szeretője, Barbara Palmer több nemesnek is segített befolyást nyerni a király felett, valamint saját törvénytelen gyermekeiknek is hivatalos címeket harcolt ki az uralkodónál.

Az országtól és a korszaktól függően előfordult az is, hogy még az udvaron kívüli személyek, netán a köznép is tudta, ki a király szeretője. A 15. és 16. században például egyenesen megszokott volt, hogy a francia király országos körútjain a királyné helyett aktuális ágyasával jelent meg a nyilvánosság előtt. Ennek különféle okai lehettek: a királynő éppen terhes lehetett, vagy a szerető vonzóbb külsejű nála, esetleg könnyebb lehetett a királynak egy adott szerepben tetszelegni szeretője, mint felesége oldalán. Jó példa erre II. Henrik francia király, aki szeretőjét, Diane de Poitiers-t gyakran Diána római istennőként szerepeltette, amivel azt sugallta, ő maga is istenség.

Erre a jelenségre modernebb példaként szolgál az Egyesült Államok first ladyjeinek szerepe, amely gyakran meghatározó jelentőségű egy elnökség megítélésében. Jacqueline Kennedyről például így írt egy alkalommal a Time magazin: „lesznek még nagy elnökök, de sohasem lesz még egy Camelot” – ezzel egyenlőségjelet téve a mitikus Artúr király udvara és John F. Kennedy elnöksége közé. Ronald Reagan elnökségéről pedig szintén emlékezetes, hogy feleségén, Nancyn keresztül vezetett az államfő füléhez a legrövidebb út.

Ahogyan napjaink first ladyjeivel, úgy az uralkodói szeretőkkel is előfordult, hogy őket teszi meg a nép bűnbakká az elnök vagy a király rossz döntéseiért. Ennek legékesebb példája Madame de Pompadour, akit hivatalos címe még a megszokottnál is több kritikának tett ki, és a nép széles körben őt látta a király „megrontójának”, az udvar legnegatívabb hatású intrikusának – a gazdasági gondoktól a háborús kudarcokig mindenért őt tekintették valamilyen módon felelősnek. Ennek öröksége élt tovább XVI. Lajos felesége, Marie Antoinette megítélésében, akit talán meg is védhetett volna a rossz nyelvektől (és talán a kivégzéstől is), ha férje hivatalos szeretőt tart.

A történetírás sokszor tekinti marginális szereplőknek az uralkodói szeretőket, ez azonban az esetek többségében már csupán egyetlen okból nem megengedhető: mivel a szerető minden hatalmát és vagyonát személyesen a királynak köszönheti, óhatatlanul ő válik az udvar azon tagjává, aki a legerélyesebben védi kizárólag az uralkodó érdekeit.

A király szeretője gyakran az udvar legbefolyásosabb személye volt

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. ősz különszám: 101 kép rólunk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra