Régmúlt járványok nem várt mellékhatása: az ésszerű várostervezés
2020. május 1. 11:14 Múlt-kor
A parkok áldásos hatása
A miazma-teória egyik lelkes követője, Frederick Law Olmsted tájépítész – talán szakmájából kifolyólag – nemcsak a széles sugárutak és a csatornák, hanem a parkok gyógyító erejében is hitt, amelyek vélekedése szerint a városok tüdejeként funkcionáltak: a káros levegőt kivezették, hogy helyére beengedjék a tiszta levegőt.
„Olmsted írásaiban gyakran hangsúlyozta a nagy, nyitott terek fontosságát, ahol az emberek friss levegőt szívhatnak és élvezhetik a napfény áldásos hatását, ahol a levegőt fertőtleníti a növényi lombozat és a nap” – mondta Carr. Az Olmsted és Calvert Vaux által tervezett Central Park kialakítása a New Yorkot sújtó második kolerajárvány után kezdődött. A parknak nagy sikere lett, így Olmsted, akinek első gyermekét a kolera vitte el, még több mint száz közparkot tervezett, például Bostonban, Buffalóban, Chicagóban és Detroitban.
Londont és Párizst is átformálták a járványok
A kolera 1854-ben csapott le Londonra és közel 10 ezer áldozatot szedett. John Snow brit orvos a fővárost sújtó csapás idején egy járványtérképet készített, és legnagyobb meglepetésére nem talált összefüggést a szennyezett levegő és fertőzések között. Ellenben észrevette, hogy a kór ott terjedt látványosan, ahol a szivárgó szennyvíz érintkezett az ivóvízzel. Ugyanebben az évben az olasz anatómus, Filippo Pacini izolálta a kolerát okozó baktériumot, de még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfedezését a tudományos világ is elfogadja.
Ebben az időben London szennyvizét egyenesen a Temzébe vezették, amely 1858 nyarán a Nagy Bűzt eredményezte. A londoni levegő oly borzasztó mértékben szaglott, hogy a parlamenti munkát is akadályozta, a brit törvényhozás egy időre beszüntette ténykedését. Az áldatlan állapotok ismét cselekvésre késztették a kor urbanisztikai szakembereit. Megindult egy modern szennyvízelvezető-rendszer kiépítése, amely messze Londontól és olyan helyen ömlött a Temzébe, ahol az árapály következtében a szennyezett csatornavíz könnyen kijutott a tengerre. Emellett a Temze mocsaras folyópartját szűkítették és töltéseket is építettek a part mentén.
A La Manche csatorna túloldalán III. Napóleon francia császár, a londoni parkok és kertek csodálója is „munkához látott”. Az 1848-as kolerajárvány 19 ezer párizsi életét követelte. A katasztrófa után elindultak az építkezések. „Nyissunk új utcákat, és tegyük egészségesebbé a fényt és levegőt nélkülöző munkásnegyedeket. Jutassuk el a jótékony napfényt mindenhová” – deklarálta a francia uralkodó.
Georges Eugène Haussmann vezetésével a francia hatóságok 12 ezer épületet bontottak le és fákkal szegélyezett széles körutakat, illetve számos szökőkutakkal díszített közparkot hoztak létre. A precízen megtervezett csatornarendszer is ebben az időben épült ki a francia nagyvárosban, amely a fontos városfejlesztéseknek köszönhetően a század utolsó harmadára valóban a „Fény városává” vált.
Carr szerint Haussmann tervei, amely friss levegővel és fénnyel töltötték meg a sötét utcákat, Washington és Chicago városfejlesztőit is inspirálta. „Bár azt is meg kell említenünk – tette hozzá – hogy a hosszú széles körutak az esetleges lázongások elfojtására is kiválóan alkalmasak voltak, mert hozzájárultak a katonaság gyors bevetéséhez a város minden pontján.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
