Régmúlt járványok nem várt mellékhatása: az ésszerű várostervezés
2020. május 1. 11:14 Múlt-kor
A járványok a 19. század folyamán is rengeteg áldozatot szedtek a nyugati világ túlzsúfolt városaiban. Az ismétlődő tragédiáknak azonban volt egy igen meglepő vonulata is: a halálos kórokozók ösztönzőleg hatottak a korabeli városfejlesztésekre.
Az építő miazma
A kolera 1832 nyarán csapott le New Yorkra. Beesett szemű, kékes bőrszínű áldozatai hasmenéstől és hányingertől szenvedtek. Akinek szerencséje volt, megúszta ennyivel. Az Ázsiából származó kór Európát érintve jutott New York kikötőjébe. Néhány héten belül már 3500 áldozatot szedett a 250 ezres városban.
Amikor a kolera 1849-ben másodszor is visszatért a metropoliszba, a halálozások száma meghaladta az ötezret. Az 1800-as évek folyamán rendszeresen megjelenő halálos fertőző betegség nemcsak a halottak számában tette le névjegyét, de ösztönzőleg hatott a várostervezésre is. A széles körutak és parkok megjelenése, amely New York és számos jelentős amerikai nagyváros képét uralja, tulajdonképpen a kolerának köszönhető.
A 19. századi városok túlzsúfolt, koszos helyek voltak, amelyek tökéletes környezetet biztosítottak a fertőző betegségek terjedésének, így például a kolerának is. Amellett, hogy az emberi és állati ürülék, valamint a kommunális szemét minden gond nélkül beszennyezhette az ivóvízforrásokat, még orrfacsaró bűzzel is megtöltötte a formálódó metropoliszok utcáit. A kellemetlen szagokra az akkori orvostudomány a fertőzések legfőbb hordozóiként tekintett.
A korszak egészségügyi szakembereinek mára már megmosolyogtató tézise a fertőzések terjedéséről a középkori elméletekből táplálkozott. Több száz évvel ezelőtt ugyanis a járványok terjedését azon káros kigőzölgéseknek tulajdonították, amelyet a rothadó, elbomló szerves anyagok bocsájtottak ki magukból. Ezt az ártalmas kipárolgást hívta a középkori ember miazmának.
A miazmaelmélet 19. századi követői úgy gondolták, megfelelő szellőztetés és higiénés viszonyok biztosításával, valamint a csatornázással megtisztítható lesz a városok „nehéz” levegője. Ezen elgondoláson alapulva New York vezetősége a kolera megfékezése végett 20 ezer disznót tiltott ki a városból, és elindított egy közel 65 kilométer hosszúságú vízvezetékrendszer kiépítését is, amely a város északi részéről látta el New Yorkot ivóvízzel.
„A kolera- és sárgalázjárványok idején a miazmától való rettegésnek volt talán legnagyobb hatása az épített környezetre” – vélekedik Sara Jensen Carr, a bostoni Northeastern Egyetem építészettel és urbanisztikával foglalkozó adjunktusa.
„A járványok főként a kiépülőben lévő nagyvárosok földalatti csatornarendszereinek kialakítását ösztönözték. Ez azzal is járt, hogy a csatornarendszerek felett elhelyezkedő utcák, utak egyenesebbek és szélesebbek lettek, illetve burkolatot is kaptak, amely lehetővé tette az utak könnyebb megtisztítását, így a napi koszt hamar el lehetett takarítani és az (a hiedelmek szerint) már nem bocsájthatott ki semmiféle ártalmas gőzt. A városok körüli mocsaras területeket is feltöltötték, amely a településhez kapcsolódó ipari és lakóterületek kiterjesztésével járt” – tette hozzá.
Carr szerint a mai ember számára is ismerős utcahálózatot, amelynek gyökerei egészen a Római Birodalom idejére nyúlnak vissza, a várostervező szakemberek a 19. század vészterhes időszakában fedezték fel újra. A hosszú és egyenes főutcákon már nem képződött nagyszámú bűzös pocsolya, ráadásul az új utak kialakítása és szélessége lehetővé tette a hosszú ivóvízcsövek és csatornavezetékek lefektetését.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
