A hollandok kezdetben értéktelen szigeteknek gondolták Új-Zélandot

2019. február 6. 14:53 MTI

Az Ausztrália partjaitól 1500 kilométerrel keletre fekvő, két nagy és számos kis szigetből álló Új-Zéland első lakói a Kelet-Polinéziából mintegy ezer éve érkezett maorik voltak. Az általuk Aotearoának, "a hosszú fehér felhők földjének" nevezett szigeteket első európaiként a holland Abel Tasman kapitány pillantotta meg 1642-ben. Tasman, aki csetepatéba keveredett a maorikkal, jelképesen holland birtokba vette az általa Staten Landtnak nevezett területet. Az Új-Zéland nevet néhány évvel később, Zeeland holland tartományra utalva kezdték használni.

A kapitány megbízója, a Holland Kelet-indiai Társaság értéktelennek minősítette a szigeteket, ahol csak egy évszázaddal később, 1769-ben járt újra európai hajó. A Vénusz átvonulásának megfigyelésére Tahitira küldött angol James Cook mindkét szigetet körbehajózta és feltérképezte, és még két expedíciót vezetett ide 1779-ben bekövetkezett haláláig. Ezt követően főként bálnavadász és halászhajók jártak itt, ezek utasai fegyvereket és szerszámokat adtak a maoriknak fáért, vízért, élelemért cserébe. A bennszülöttek a lőfegyverekkel egymás ellen fordultak, s a 19. század első felében mintegy 50 ezer halottat követelő háborúkat viseltek egymás ellen. Soraikat az európaiak által behurcolt betegségek is ritkították, a 19. század közepére lélekszámukat mintegy 125 ezerre teszik.

Az első ausztráliai brit kormányzó megbízása a 18. század végén névlegesen már kiterjedt Új-Zélandra is, ahová 1832-ben nevezték ki az első ügyvivőt. 1837-ben megalakult a szigetek gyarmatosítását célul kitűző Új-Zéland Társaság, miközben a francia Charles de Thierry néhány kalandortársával saját állam megalapításán ügyködött. A felháborodott, hatalmukat és népüket féltő törzsfőnökök IV. Vilmos brit királytól kértek védelmet és kiváltságaik megerősítését.

A brit fennhatóság elfogadtatására kinevezett William Hobson alkormányzó és 540 maori főnök néhány nap alatt szövegezte meg angol és maori nyelven azt a szerződést, amelyet 1840. február 6-án írtak alá a mai Auckland közelében fekvő Waitangiban. A dokumentum három pontból állt: elismerte a brit király uralmát Új-Zélandon; a maori főnökök jogát földjeikhez és ahhoz, hogy azt csak a brit koronának adják el; végül pedig egyenlő jogokat biztosított a briteknek és a maoriknak. A szerződést később ugyan nem tartották be, de ezt tekintik Új-Zéland alapító dokumentumának.

Az addig az ausztráliai Új-Dél-Wales részének számító Új-Zélandot 1841-ben nyilvánították külön gyarmattá, saját kormányzatát 1852-ben állították fel. 1853-ban nyerte el önkormányzatát, parlamentje a következő évben ült össze először. A főváros az északi sziget északi csücskén fekvő Auckland helyett 1865-ben lett a sziget legdélibb pontján található Wellington.  A maorik földjeit, figyelmen kívül hagyva a waitangi szerződést, az 1860-70-es években háborúkkal szerezték meg, az ezért járó kárpótlást csak a 20. század végén szavazta meg az új-zélandi parlament. A közigazgatás, az oktatás, a kultúra igen erőteljes brit befolyás alatt fejlődött. 1893-ban Új-Zéland volt a világon az első ország, amely teljes körű szavazati jogot biztosított a nőknek, 1898-ban pedig a Brit Birodalomban elsőként hozott létre teljes nyugdíjrendszert.

Új-Zéland 1907-ben lett domínium, a brit birodalom önkormányzattal rendelkező állama, majd 1931-ben a Westminsteri Statútum értelmében elnyerte törvényhozási önállóságát, azaz a londoni parlament Új-Zéland egyetértése nélkül nem hozhatott rá vonatkozó jogszabályokat. Új-Zéland a búr háborúban, az első és a második világháborúban is Nagy-Britannia oldalán harcolt. A kapcsolatok a múlt század második felében Ausztráliával és az Egyesült Államokkal is elmélyültek, a gazdag és virágzó Új-Zéland gyarmati hagyományait megőrizve ma már prosperáló nemzet, amely alkotmányos monarchiaként tagja a brit Nemzetközösségnek, államfője II. Erzsébet brit királynő.