A hét embere: a földrészek közötti távolságot áthidaló Guglielmo Marconi

2022. április 25. 10:35 Múlt-kor

Bolognában, Giuseppe Marconi olasz földbirtokos és felesége, Annie Jameson (a Jameson & Sons szeszgyárat alapító John Jameson unokája) második fiaként született. Fiatal korától magántanárok oktatták, köztük neves egyetemi professzorok is; 18 évesen Marconi megismerkedett Bolognában Augusto Righivel, aki Hertz munkásságát kutatta, és megengedte az ifjú Guglielmónak, hogy beiratkozás nélkül is látogassa a bolognai egyetem fizikai előadásait.

Marconit kezdettől fogva lenyűgözte az elektromosság, és már az 1890-es évek elején egy vezeték nélküli távíró kifejlesztése foglalkoztatta. A téma akkoriban divatosnak számított, évtizedek óta törekedtek a tudósok és feltalálók ezen cél elérésére; ennek csak új lendületet adott, amikor 1888-ban Heinrich Hertz kimutatta az elektromágnesesség hullámszerű terjedését a térben. Marconi 1894-ben, Hertz halála után olvasott a tudós műveinek szemléiben a „hertzi hullámokról”, és úgy vélte, ezek a hullámok (amiket ma rádióhullámként ismerünk) jelenthetik a megoldás kulcsát.

Első kísérleteit a Bologna melletti családi villa parkjában végezte, szikrainduktor használatával keltett elektromágneses hullámokkal. A vevőkészülék szerepét egy fémporral megtöltött üvegcső, az úgynevezett kohérer látta el: ennek a hullámok hatására megnő a vezetőképessége, és kapcsolóként képes zárni egy áramkört, amely ebben az esetben egy csengőt hozott működésbe. 1894 decemberében hangzott fel először a csengetés, jelezve, hogy Marconi sikeresen hozta érintkezésbe adó- és vevőkészülékét az elektromágneses hullámok segítségével. 1895 nyarán már fél mérföldnyire juttatott el jeleket; ezt a távolságot Oliver Lodge korábban a rádióhullámok maximális hatótávolságaként jelölte meg. Marconi azonban rájött, hogy magasabb antenna használatával, valamint az adó- és a vevőkészülék leföldelésével ez a korlát is átléphető, és hamarosan már három kilométernyire sikerült továbbítania az adást.

Bár Marconi felajánlotta találmányát a római kormánynak, nem kapott tőlük választ, így Londonba utazott, ahol a brit postában bőkezű támogatóra talált. 1896. június 2-án a 22 éves olasz benyújtotta a világ első rádióhullámokra épülő szabadalmi igényét. A következő évek a rendszer folyamatos fejlesztéséről szóltak, Marconi 1897 májusában 16 kilométerre, 1899 márciusában pedig már a La Manche-csatorna túlpartjára juttatott el morzejeleket. Találmánya hírnevének jól jött Viktória királynő óhaja, aki 1898 júliusában Wight-szigeti rezidenciájából a királyi jachton lábadozó trónörökös állapota felől szeretett volna érdeklődni. 1889 júniusában Lord Kelvin ragaszkodott hozzá, hogy két vezeték nélküli táviratáért egy-egy shilling jogdíjat fizessen – ezek voltak az első kereskedelmi rádióüzenetek.

Marconi következő nagy vállalása az Európa és Amerika közötti vezeték nélküli összeköttetés megteremtése volt. Első sikeres kísérletként az 1901. december 12-én elvégzettről számolt be, amikor a cornwalli és újfundlandi állomások között, mintegy 3500 kilométeres távon sikerült a Morze-ábécé S betűjét (három vonás) továbbítani. A kísérletet nappal végezték el, amiről ma már tudjuk, hogy a legalkalmatlanabb időszak a közép- és hosszúhullámú rádióadásokra, mert ilyenkor a legerősebb az ionoszféra elnyelőképessége (Marconi adása valószínűleg 350 méter körüli hullámhosszal, 850 kHz körüli frekvenciával működött). A bejelentést széles körű kételkedés fogadta, így Marconi újabb kísérleteket és demonstrációkat végzett; 1902. februárjában 3400 kilométerre sikerült hallható jelet sugároznia – igaz, ezúttal éjszaka.

Az első „hivatalos” üzenetet az Egyesült Államok és Anglia között 1903. január 18-án küldte Theodore Roosevelt elnök VII. Eduárd angol királynak. Hamarosan elkezdett kiépülni a tengerjáró hajókkal való rendszeres távírókapcsolat: 1904-től Marconi cége előfizetéses rendszerben juttatott el éjszakai hírösszefoglalókat az Atlanti-óceánon átkelő hajókra. Ahogy egyre több hajón jelent meg az új hírközlő készülék, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá a haszna – igen látványosan például a Titanic 1912-es elsüllyedésekor, amikor a Carpathia gőzös a vezeték nélküli távírón keresztül értesült a katasztrófáról, és tudott az utasok segítségére sietni.

Marconi 1909-ben, Karl Ferdinand Braunnal megosztva kapta meg a fizikai Nobel-díjat; utóbbi érdeme a rádió tökéletesítése terén a rezgőkör és az antenna induktív összekötése, valamint a kristálydetektor bevezetése voltak. Marconi elsősége azóta is széles körű vita tárgya, ugyanis a horvát származású Nikola Tesla és az orosz Alekszandr Sztyepanovics Popov is vele egy időben, vagy akár hamarabb nyújtott be hasonló tartalmú szabadalmakat. Marconi volt azonban az, akinek sikerült is találmányát kiaknáznia, és hallható, érthető jeleket elsőként továbbítani rajta. A feltaláló 1937. július 20-án hunyt el, emlékére néhány percre világszerte elhallgattak a rádióállomások.