Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》
A hallgatózó titka – Nicolas Maes, a zsánerképek mestere

A hallgatózó titka – Nicolas Maes, a zsánerképek mestere

2022. február 27. 09:55 Romek Dóra

A dordrechti kereskedőcsaládból származó Nicolas Maes a holland festészet aranykorának derekán, a XVII. század közepén tanult Rembrandt műhelyében – így csöppenve bele a holland zsánerfestészet kellős közepébe. A festőóriás természetesen erősen hatott Maes korai korszakára: életnagyságú figuráinak stílusa, festményeinek színvilága és maga a témaválasztás is annyira Rembrandt befolyását mutatja, hogy több képét sokáig mesterének tulajdonítva állították ki Európa legkülönbözőbb múzeumai. Később azonban erős franciás–flamandos hatás alá került, annyira, hogy a kutatás sokáig úgy vélte, két különböző Maes nevű festő élt a XVII. századi Hollandiában, egy, aki Rembrandt-tanítvány volt, egy pedig, aki franciás ízlésű portrékat festett.

Az e világi élet örömei

Maes 1653-ig dolgozott Rembrandt amszterdami műhelyében – ekkor visszaköltözött szülővárosába, és családot alapított. Életművének legfontosabb korszaka ezekre a dordrechti évekre tehető, ekkor vált az otthonos zsánerképek mesterévé. Művein csupán néhány alakot, rendszerint nőket ábrázolt, akik olvasnak, fonnak, csipkét készítenek, vagy éppen a konyhában tevékenykednek. Rembrandt hatásáról elsősorban a képeken használt fények és a barnás tónusok árulkodnak. Az 1660-as évek közepén többször is járt Antwerpenben, ekkor érte őt azt életének második alkotói korszakát meghatározó francia–flamand hatás, amely teljes stílus- és témaváltást hozott életművében: a portrékra specializálódott, elfordult korábbi műveinek bensőséges hangulatától és finom színharmóniáitól, hogy a Van Dyck stílusához köthető elegáns modorban fessen.

Az 1600-as években Hollandiában kialakuló zsánerfestészet műfaja szorosan kapcsolódik a hét északi németalföldi tartomány történelmi és társadalmi változásaihoz: a Habsburgok uralmától a vesztfáliai békével 1648-ban megszabadult hét Holland Egyesült Tartomány függetlensége elnyerésekor már jellemzően polgárosodott, felvilágosult, protestáns lakosainak igénye hívta életre a csendélet műfajával együtt. Az uralkodók és egyházak helyett az „egyszerű” emberek váltak a művész megrendelőivé. Azok a polgárok, akik meg tudták fizetni a festőt – azért, hogy olyan képeket készítsenek, amelyek otthonaik ékei lehetnek. Ezek arcképek, csendéletek, életképek és tájképek voltak.

A világi, a profán tematika került tehát előtérbe, az e világi élet örömei és szépségei – ritkábban fájdalmai és nyomorúságai, hiszen ki szeretné szalonját lehangoló festményekkel díszíteni. A földi világhoz kapcsolódik a holland aranykor festészetének stílusa is, a szinte a naturalizmusig fokozott realizmus: valósághűség – idealizálás és mesterkéltség nélkül. Mojzer Miklós a holland életképeket elemző írásában úgy fogalmaz, hogy minden bizonnyal ekkor és itt találkozhatunk először azzal a művészi magatartással, amely ideák, külső normák nélkül közeledik a tárgyához, nem eszmei kiválósága miatt vonzódik hozzá, hanem egészenegyszerűen azért, mert az övé. Az egyszerűség és a hétköznapiság mellett azonban nem ritkán felfedezhetjük a földi élet szépségeinek és élvezeteinek halmozását: lakmározás, iszogatás, mulatozás.

A kettő – az élet egyszerűsége és élvezete – egyáltalán nem zárja ki egymást, nem mond ellent egymásnak, hanem éppen ellenkezőleg: egymásból fakad. A kor emberei élvezték az életet, megelégedtek annak egyszerűségével, boldogak és elégedettek voltak azzal, amijük volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a XVII. századi holland festészetből hiányoznak a történelmi vonatkozású alkotások – pedig a függetlenséget kivívó tartományok polgárainak éppen lenne oka, hogy ezt a történelmi jelentőségű győzelmet a lehető legtöbb formában megörökítsék, erre mégsem mutatkozott semmiféle igény. Megörökíteni és megörökíttetni azt akarták, amijük volt, ami körülvette őket a mindennapi életben.

És bár a holland életképek és csendéletek jellemzően többé-kevésbé rejtve moralizálnak, és valamilyen fontos tanulsággal szolgálnak a néző számára, hiányzik belőlük a pátosz, a dráma – üzenetük is egyszerű marad. Ugyanakkor azokban a műfajokban, ahol a tárgyak ennyire fontossá válnak, a festmények szereplői, az emberek is tárgyiasulnak. Míg a portrén az egyéni vonásokon és a lelki minőségeken van a hangsúly, a csendélet és a zsáner típusokat mutat be személyiségek helyett: a parasztot, a katonát, a kis- és a nagypolgárt, a szolgálólányt, a kereskedőt – az átlagembert.

A holland zsáner helyszíne szinte kizárólag valamilyen belső tér, szoba, szobasarok, konyha – valamilyen enteriőr. A szoba elrendezése – a kockás padló vagy a mennyezet gerendái – lehetőséget nyújt a festő számára, hogy megmutathassa, menyire biztosan ismeri és alkalmazza a perspektívát, a berendezési tárgyak pedig a részletek pontos megfigyeléséről és hű visszaadásáról tanúskodhatnak.

Ahogy változik a megrendelő és a közönség ízlése, úgy múlik el az életkép műfajának nagy korszaka. Mire Hollandia átlép a XVIII. századba, addigra polgárainak érdeklődése is inkább a nemesi szokások felé fordul, és a gazdag, már igencsak nagypolgári otthon mentes attól a bensőségességtől, amelyhez a zsánerfestészet szorosan kötődik, így „piaci igény” hiányában eltűnik a műfajok palettájáról.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

A hallgatózó titka – Nicolas Maes, a zsánerképek mestere

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. tél: A szeretet mártírjai

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra