A halál angyalának leleplezése: exkluzív interjú a Mengelét üldöző nyomozóval
2022. június 9. 17:00 Múlt-kor
Josef Mengele alakja egyszerre a holokauszt, valamint az annak elkövetőivel szembeni igazságszolgáltatás kudarcának egyik leghírhedtebb és legismertebb szimbóluma. Az auschwitzi haláltáborba érkező ártatlanokat azonnali halálra, illetve embertelen kísérletekre kiválogató orvos a második világháború végének káoszában számos más náci bűnöshöz hasonlóan Dél-Amerikába menekült. Rejtőzködve töltött utolsó évtizedeinek és halálának körülményeit egy amerikai, német és izraeli szakemberekből álló nyomozócsoport csak az 1980-as években tárta fel. E nyomozóstáb egyik meghatározó alakja, David G. Marwell történész 2020-ban megírt beszámolója Mengele: A halál angyalának leleplezése címmel a Könyv Népe Kiadó gondozásában immár magyar nyelven is elérhetővé vált. Különös jelentőséget ad a magyar kiadás megjelenésének a tény, hogy Mengele áldozatainak nagy része magyar volt. A Múlt-kor olvasói most exkluzív interjút olvashatnak a szerzővel, akiben mély nyomot hagyott az amerikai igazságügyi minisztérium Különleges Nyomozások Hivatalában (OSI) elvégzett történelmi jelentőségű kutatómunka.
Múlt-kor: Hogyan bonyolította le általában a nyomozásait az OSI? Melyek voltak a hivatal módszertanának főbb aspektusai?
David G. Marwell: Nehéz erről általánosat mondani; minden eset nyilvánvalóan egyedi volt és sajátos nyomozási stratégiát követelt. Egyes ügyek nagyfokú részletességgel és pontosan megfogalmazott vádakkal indultak, míg más esetekben csupán egy név és egy utalás állt rendelkezésre, miszerint az illető egy tábor őre volt. Meg kellett először is erősítenünk, hogy az illető még életben volt, és az Egyesült Államokban tartózkodott. Ezután a releváns archívumokban és irattárakban végeztünk kutatást, hogy az így gyűjtött bizonyítékok aztán megerősítsék vagy cáfolják a vádakat.
(b-j) Richard Baer, Auschwitz utolsó parancsnoka, Josef Mengele, és a tábor korábbi parancsnoka, Rudolf Höss
A Mengele-ügy ettől eltért, hiszen semmi sem utalt arra, hogy az Egyesült Államokban tartózkodott volna. Eleinte azon vádak kivizsgálására kért fel minket az Egyesült Államok legfőbb ügyésze, melyek szerint Mengelét a háború végén amerikai személyek vagy hivatalos szervek segítették volna. Ehhez a nyomozáshoz kimerítő kutatásra volt szükség az állami irattárakban és levéltárakban. Később az izraeliekkel és a németekkel dolgoztunk együtt, hogy megtaláljuk és bíróság elé vezessük őt. Ez már egészen másfajta nyomozás volt, immár rendőri és hírszerzési erőforrások bevonásával.
MK. Ön hogyan kapcsolódott be a Mengele-nyomozásba? Beosztás kérdése volt csupán, vagy aktívan kereste a lehetőséget?
DGM: A hivatalon belül én voltam a „különleges projektek” felelőse, és 1983-ban már dolgoztam a Klaus Barbie-ügyön. Természetes volt tehát, hogy a Mengele-nyomozással is engem bíztak meg.
MK: Mi volt az Ön elsődleges szerepe a nyomozásban? Van-e olyan konkrét eredmény vagy hozzájárulás, amelyre különösen büszke?
DGM: Eleinte az én dolgom volt Mengele közvetlen háború utáni mozgásának feltérképezése. Később, miután egy holttest is felbukkant, részt vettem a törvényszéki vizsgálatokban, amelyek eredményeként sikerült Josef Mengeleként azonosítani a testet. Arra különösen büszke vagyok, hogy kollégáimmal az elsődleges azonosítást követően is folytattuk a nyomozást. Könnyű lett volna azon a ponton abbahagyni, de az ezt követően végzett munkánk rengeteg további bizonyítékot tárt fel, amelyeknek rendkívül fontos szerepe volt az olyan kérdések kizárásában és az olyan kételyek eloszlatásában, amelyek óhatatlanul felmerülnek az ilyen hírhedt emberek halála körül.
Magyar foglyok „szelektálása” a hírhedt vasúti rámpán, 1944. május/június.
MK: Hogyan jellemezné Mengelét emberként? Mi az első dolog, amely eszébe jut róla?
DGM: Ideológiailag elkötelezett náci volt, aki akarattal és ambícióval folytatta „tudományos” munkáját.
MK: Mi volt a legmeglepőbb vagy legnyugtalanítóbb dolog, amelyet megtudott Mengeléről a nyomozás során?
DGM: Megtudtam, hogy korántsem valamiféle fékevesztett őrült tudós volt – éppen ellenkezőleg, széles körben elismert és sikeres kutató volt, aki élvezte mind mentorai, mind a tudományos közösség tiszteletét és bizalmát.
David G. Marwell és Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbijának beszélgetése a könyv június 9-ei budapesti bemutatóján (kép forrása: Répás Krisztina / EMIH)
MK: Ön szerint miért döntött úgy 1962-ben a Moszad, hogy nem követi tovább a birtokában lévő nyomokat Mengele felkutatására? Mi a véleménye erről a döntésről?
DGM: Ekkoriban jutott Izrael tudomására, hogy az egyiptomiak német tudósokat alkalmaznak saját ballisztikusrakéta-programjuk fejlesztésére, ezért minden erőforrásukat ennek megállítására csoportosították át – ennek a végeredménye lett a végső soron sikeres Damoklész-hadművelet. Az erőforrás-átcsoportosítás része volt a Brazíliában lévő csapat kivonása, hogy az az aktuális és valós fenyegetéssel szállhasson szembe.
Mengele kísérleteihez életben tartott ikerpárok az auschwitzi haláltábor felszabadításának napján, 1945. január 27.
MK: Mennyire volt hatékony a részt vevő (brazil, izraeli, német, amerikai stb.) hatóságok együttműködése az 1980-as években zajló nyomozásban? Előfordult olyan, hogy valaki hivatalos helyről akadályozni vagy zavarni próbálta Önt a munkája elvégzésében?
DGM: Az együttműködés általában véve kiváló volt. Voltak persze véleménykülönbségek a haladás irányának tekintetében, és előfordult az is, hogy a résztvevők ambíciói és egói a munka útjába álltak! A könyvben erre részletesebben is kitérek.
Kép forrása: Répás Krisztina / EMIH
MK: Miként írná le Ön a Simon Wiesenthal Központtal való kapcsolatát a nyomozás során?
DGM: A Simon Wiesenthal Központ számára nagyon fontos volt, hogy a holttest azonosítása helyesen történjen. Egy nagyon rátermett törvényszéki szakértőcsapatot küldtek, és végig azon az állásponton voltak, hogy az eredmény helyessége fontosabb, mint hogy azt minél gyorsabban megkapjuk.
David G. Marwell a könyv egyik példányát dedikálja (kép forrása: Répás Krisztina / EMIH)
MK: Került Ön veszélyes helyzetbe, illetve kapott-e komolyan vehető vagy egyéb fenyegetést a Mengele-nyomozás során?
DGM: Csak a saját képzeletemben!
MK: Ön szerint mi volt a döntő, avagy legmeggyőzőbb bizonyíték, amely alapján kijelenthető, hogy a brazíliai Embuban exhumált csontváz Josef Mengeléé?
DGM: Végső soron a DNS-összehasonlítás döntött, de már előtte is bizakodó voltam a törvényszéki szakértők által végzett alapos munka miatt, illetve saját, Mengele utolsó éveinek orvosi kezeléseit érintő kutatásaink jogán is. Ez egy meglehetősen bonyolult történet, amelyet próbálok hűen átadni a könyvben.
Josef Mengele (k, az asztal szélénél) valamikor az 1970-es években Brazíliában, ahol Wolfgang Gerhard álnéven élt.
MK: Talált bármi olyat a 2000-ben nyilvánosságra hozott CIA-aktában vagy a 2017-es Moszad-jelentésben, ami felgyorsította volna az Önök nyomozását az 1980-as években? Volt-e ezekben esetleg valami, ami ellentmondott az Önök következtetéseinek?
DGM: A Moszad-jelentés rendkívül érdekes volt; elárulta, hogy az izraeliek nagyon közel jutottak az 1960-as években, és azonosították is azokat az egyéneket, akik segítettek Mengelének eljutni Brazíliába, majd ott rejtőzködve élni. Ha ez az információ a birtokunkban lett volna, az jelentős mértékben és gyakorlati módon segítette volna elő a nyomozást. Nem gondolom azonban azt, hogy az izraeliek szándékosan tartották vissza tőlünk ezt az információt; sokkal inkább arról lehet szó, hogy az akták eltűntek a fiók mélyén, amit még tetézett az idő múlása is.
Kép forrása: Répás Krisztina / EMIH
MK: Az előszóban így ír: „Mengele velem maradt még azután is, hogy a Mengele-ügyet hivatalosan lezárták.” Mi az, ami miatt ez az ügy ennyire mély nyomot hagyott Önben, a nyilvánvaló történelmi jelentőségén kívül?
DGM: Azt hiszem, talán azért, mert nagyon markáns élmény volt mindannyiunknak, megannyi szokatlan elemmel: utazás, diplomácia, politika, a legkülönfélébb tudományterületek, érdekes kollégák, lenyűgöző tanúk, és persze, maga a történelem.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
