A „gyógyítás” ürügyén embertelenül bánt környezete a hányatott sorsú Frances Farmerrel
2021. augusztus 3. 10:56 Balázs-Piri Krisztina
Isten halott, én magányos vagyok
Ha összeszámoljuk, gyermekkorában hányszor költözött ide-oda testvéreivel ügyvéd apja és alkalmi megbízásokat vállaló anyja között, már feltételezhető: igen hányatottak voltak életének első évei. 1913-ban született Seattle-ben, civakodó szülei csak 1929-ben váltak el: így a végén az anyjával a Washington állambeli Bremertonban kötöttek ki.
Az éles eszű fiatal lány 1931-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az iskolaújságban publikált esszéjének a következő címet adta: Isten halott. Sejtjük, hogy az írás Nietzsche hatására születhetett, de tudjuk azt is, hogy Francesnek sok isteni kegyelemben valóban nem volt része. A diáklány ugyan hangsúlyozta, hogy nem istentagadó, csupán „magányos”, mert az, aki az egekben lakik, „semmilyen figyelmet nem fordított még rám”.
Hosszú-hosszú évek múlva az FBI ezt a diákkori írást is felemlegette, hogy bebizonyítsa: Frances Farmer ateista, mi több, „kommunista”. A vád azon alapult, hogy immár a Washingtoni Egyetem hallgatójaként 1935-ben egy pályázatot elnyerve Francest meghívták a Szovjetunióba: kedvelt módszere volt ez a sztálini vezetésnek, hogy elfogadtassa magát a Nyugattal. Több, a baloldali eszmékkel kacérkodó művész is járt így a Nagy Testvér országában – sokuknál eredményezett kiábrándulást a kiruccanás.
Mindenesetre az 1950-es évek elején, a legvadabb mccarthyzmus időszakában nem tett jót az akkor már ismert színésznőnek, hogy ráragasztották a „kommunista” jelzőt. De nem ez volt Frances életében az egyetlen gond. Diplomát újságírásból és színjátszásból szerzett, és igazi színésznő szeretett volna lenni. Drámai szerepekről álmodozott, Shakespeare-ről, Csehovról és Ibsenről. Ebben reménykedett, amikor a Paramount stúdió a sikeres próbafelvételek után hétéves szerződést kötött vele. A sztárjelölt színésznő Hollywoodba költözött, és úgy látszott, karrierje rakétasebességgel ível majd felfelé.
Nem így történt. Egyik szerződő fél sem volt megelégedve a másikkal. France úgy érezte, csak megjelenése, szépsége kell, személyében csak egy bábut vettek meg – az igazi, drámai szerepek elkerülték. Másodrendű, olcsó költségvetésű, úgynevezett B kategóriás filmekben játszhatott csupán. Ráadásul gyűlölt partikra járni, úgy vélte, hogy magánélete nem tartozik a nyilvánosságra.
Történt mindez egy olyan időszakban, amikor egy sztár szőröstül-bőröstül a stúdiók tulajdona volt. A filmgyár nagyhatalmú urai döntötték el, mit hordjon, milyen legyen a frizurája, kivel boruljon össze szenvedélyes szerelmet imitálva a pletykalapok fotósainak számára, és milyen kozmetikai szer reklámozásában kell minél hitelesebben részt vennie. Nos, Frances túl önálló volt, kezelhetetlen, s alkalmatlan bármilyen megalkuvásra.
A szakma hisztis, megbízhatatlan színésznőnek kiáltotta ki, aki fütyül a szabályokra. Ráadásul híre ment: a stresszt alkohollal igyekszik oldani, magyarul gyakran néz a pohár fenekére. Ha partnereinek, egy Bing Crosbynak vagy Cary Grantnak nem derogál intim kérdésekre válaszolniuk – nyilatkozták a Paramount moguljai – egy kis kezdő senki ne sértődjék meg, ha arról faggatják, hogy miért válik első férjétől, az ugyancsak B kategóriás westernek gyakori főszereplőjétől, Leif Ericksontól. A válást 1942 nyarán mondták ki, Frances körül őszre szétcsúszott a világ.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
