A gladiátor, akiből kommunista jelkép lett
2015. szeptember 7. 08:07
Spartacus, a szupersztár
Az események csúcspontján mintegy 100-120 ezer főből álló lázadó tömeg célja a közhiedelemmel ellentétben nem a rabszolgaság eltörlése volt. A legtöbb történész Plutarkhosz álláspontját fogadja el, aki szerint a felkelők többsége esetében a szülőföldjükre, Galliába és Trákiába való hazatérés jelentette az elsődleges motivációt. Akciójuk azonban már a kezdetektől kudarcra volt ítélve.
A felkelés a jelentős római haderőt lekötő harmadik mithridatészi háború árnyékában robbant ki. Bár a lázadók leveréséhez végül nagyobb erő bevetésére volt szükség a birodalom részéről, mint Gallia meghódításához, nem volt kérdés, hogy a római légiók előbb-utóbb győzedelmeskedni fognak.
A végső kudarchoz hozzájárult, hogy nagy különbség mutatkozott a felkelők harci ereje tekintetében is. A harcedzett lázadók létszáma meglehetősen csekély volt, és a hadjárat során hozzájuk csatlakozó rabszolgák, szegényparasztok döntő többsége nem rendelkezett katonai tapasztalatokkal. A rabszolgák ráadásul nem is alkottak homogén társadalmi csoportot, hiszen egy pásztor helyzete alapvetően különbözött egy városi rabszolgáétól. A zendülés híre sokakhoz eljutott, de a rabszolgák számához viszonyítva csak kevesen érezték helyzetüket annyira tarthatatlannak, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz.
Bár a felkelést leverték, Spartacus alakja nem merült feledésbe. A rabszolgavezérről a középkor századai során kialakult, meglehetősen negatív kép 1760-ban, Bernard Joseph Saurin Spartacus című tragédiájával kezdett megváltozni. Az addig bűnözőnek tekintett hadvezér reputációja a baloldali mozgalmaknak köszönhetően a 19. század folyamán tovább nőtt, és hamarosan igazi munkásmozgalmi ikonként tekintettek rá. A németországi kommunista párt elődszervezetét Spartacus Szövetségnek hívták, a Szovjetunió, valamint – a második világháború után – több kelet-európai szocialista ország nagyszabású sportversenyeit pedig szpartakiádnak nevezték el. A posztkommunista országokban manapság is sportklubok százai viselik a nevét.
De nem csak a szocialista blokkban volt népszerű a rabszolgavezér figurája. A téma leghíresebb filmes feldolgozása, az 1960-as, Kirk Douglas főszereplésével készült Spartacus című film sok esetben feláldozta a történelmi hűséget az aktuálpolitikai mondanivaló oltárán. A film alapjául szolgáló regény szerzője, Howard Fast, valamint a forgatókönyvíró, Dalton Trumbo is az 50-es évek kommunistaellenes hisztériájának áldozatai voltak, és Spartacust – nyilvánvaló politikai áthallással – a rabszolgaság eltörléséért és az egyetemes emberi szabadságért küzdő, hibáktól mentes, erényes, bátor hősként ábrázolták. A rendező, Stanley Kubrick hiába kifogásolta, hogy a forgatókönyv nem fest árnyalt képet a főhősről: mivel csak Anthony Mann helyére ugrott be a direktori székbe, kevés beleszólása volt a koncepcióba. A film végül óriási kritikai és közönségsikert aratott.
Spartacus kultusza pedig manapság is töretlen. Regények, szakkönyvek és számítógépes játékok tucatjai elevenítik fel alakját, az életéről szóló legújabb sorozatot pedig nagy sikerrel vetítik szerte a világon.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
