A felekezetek területi elkülönülését alapozta meg az augsburgi vallásbéke

2024. szeptember 25. 20:20 MTI

A katolikus egyházon belüli visszaéléseken felháborodott Luther Márton wittenbergi szerzetes 1517-ben hirdette meg téziseit, amelyekben az egyház tanításával szembefordulva leszögezte, hogy Isten kegyelmét nem lehet megvásárolni, egyedül a hit üdvözít.

Tanai viharos gyorsasággal terjedtek, egyre több német uralkodó és birodalmi szabad város tért át a lutheránus hitre. A katolikus császár, V. Károly 1521-ben a wormsi ediktumban megtiltotta Luther tanainak terjesztését, a császári parancs ellen tiltakozó rendeket nevezték később protestánsoknak. Miután az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlés megerősítette a wormsi ediktumot, a rendek is szövetségekbe tömörültek, de fegyveres összecsapásra még egy évtizedig nem került sor.

Az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlés ábrázolása

V. Károly, aki spanyol király is volt, csak az 1540-es évek közepétől tudta minden erejét a németországi protestánsok elleni harcnak szentelni. A császár 1546-ban (nem sokkal Luther halála után) indított háborút, és 1548-ban vereséget mért a schmalkaldeni szövetség hadaira. V. Károly 1548-ban törvényben tiltott meg minden vallási újítást a birodalomban, kivéve a papi házasságot és a két szín alatti áldozást.

A szabadságaikat és jogaikat sértve érző protestáns fejedelmek újból összefogtak, s támadásuk elől a császár 1552-ben menekülni kényszerült. A fegyverszünetet megfogalmazó 1552-es passaui szerződésben az evangélikus rendek elérték vallásszabadságuk biztosítását, de a végső rendezést a következő birodalmi gyűlésre halasztották.

A tanácskozást V. Károly 1555 szeptemberében Augsburgba hívta össze, vezetését pedig – egészségi állapotára hivatkozva – átengedte fivérének, I. Ferdinándnak. A pusztító háborúk után a fejedelmek békét akartak, és Ferdinánd is belátta, hogy a vallási szakadást nem lehet megakadályozni.

Így született meg az augsburgi vallásbéke, amely a katolikus és az Ágostai hitvallást követő rendeknek ugyanazt a védelmet biztosította, egyiküket sem lehetett vallási hovatartozásuk miatt üldözni. A birodalom felekezetileg megosztottá vált, noha a megállapodás nem a vallási tolerancia jegyében született: a többi felekezetre, például az anabaptistákra és a reformátusokra nem volt érvényes.

Az egyezség csak a birodalmi rendekre vonatkozott, akik szabadon választhattak egyik vagy másik vallás közül, alattvalóiknak viszont követniük kellett fejedelmük választását. Ezt emlegeti az utókor a „cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás) elveként, bár ez a megfogalmazás csak a 17. században terjedt el.

Ha az egyszerű polgár számára urának döntése vállalhatatlan volt, szabadon, vagyona megtartásával elköltözhetett (ius emigrandi), ez volt a birodalom első olyan törvénye, amely az alattvalók számára is alapvető jogot biztosított.

A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, nem védhetik meg határaikon túl élő hittestvéreiket, és felekezeti indokból nem indíthatnak háborút. Felekezeti kisebbségek csak a birodalmi városokban élhettek, így a béke a felekezetek területi elkülönülését, a tartományok felekezeti zártságát erősítette.

A fejedelmek joga, hogy megválasszák hitüket, lényegesen csökkentette a császár befolyását. A vallásbéke kinyilvánítása után az egyházi birtokok tekintetében a passaui szerződéskor érvényes állapotok maradtak érvényben, jövedelmüket egyházi és iskolai célokra, valamint szociális és egészségügyi intézmények fenntartására szánták, ami mindkét oldalon elősegítette az egyházi és hitéleti fejlődést. Nem született viszont megegyezés az egyházi bíráskodás ügyében.

V. Károly ábrázolása 1548-ból (Tiziano festménye)

Az augsburgi vallásbéke végső soron a vallásszakadás dokumentuma, amely a békét a felekezetek szétválasztásával biztosította. Szabályrendszerét a gyakorlati politika hozta létre, értelmezése és alkalmazása a következő időkben is inkább hatalmi kérdés maradt, de az egyéni szabad vallásgyakorlásig vezető csaknem másfél évszázados út első jelentős állomása lett.

Hiányosságai ellenére az egyezmény a Német-római Birodalom történetének leghosszabb, hatvanhárom éves, háború nélküli korszakához vezetett, ugyanakkor hosszú távon a harmincéves háború katasztrófáját is előidézte.