Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》
A fair play múltja és jövője

A fair play múltja és jövője

Gulyás István teniszező nehéz helyzetbe került az 1967-es Hamburgi Nemzetközi Teniszbajnokságon. A cseh ellenfelével vívott meccs eredménye két szett után is döntetlenre állt, a játékosok pedig kezdtek komolyan kimerülni. Jan Kukal elgyötörtebb volt, mint a magyar versenyző, annyira, hogy összeesett, és nem tudott felkelni. A játékvezető a kritikus helyzetben Gulyást hozta ki nyertesnek, ő azonban ezt visszautasította, és orvost kért küszködő ellenfelének. Néhány perc múlva összeszedte magát, erőre kapott, és kész volt folytatni a mérkőzést. Végül a cseh játékos bizonyult jobbnak, és megverte Gulyást az ötödik szettben. A játékot ugyan elveszítette, a fair play tabelláján viszont első helyen végzett a magyar sportoló, akinek példája is mutatja, hogy nem szabad pusztán a szabályok betartását látnunk a „tiszta küzdelem” kívánalma mögött. Bár maga a sport az évszázadok során olyan versengést jelentett, amelynek lényege, hogy a legjobb arasson győzelmet, a hogyan kérdésköre azonban sokat formálódott az évezredek során.

Már az ókori olimpiai játékok leírásaiból is ismerünk olyan gesztusokat, amelyek a későbbi fair play előfutárának tekinthetők. A hellén kultúrában nagyon fontos szerepe volt annak, hogy tisztességgel és a hagyományok megtartásával játsszanak. A jeligévé vált „fair play” szószerkezet első írásos említése jóval későbbről, Shakespeare János király című drámájából származik, köznapi használatára viszont még sokáig várni kellett.

Az etikus és tiszteletteljes magatartás szellemiségét a középkor lovagirodalma is tovább örökítette. Az Artúr-legendák vagy éppen az egyes lovagrendek kódexei, alapító okiratai is a bajtársiasságot és az elesettek védelmét kívánták meg. Utóbbi pedig éppúgy lehetett maga az ellenfél is. Így a vetélytárs tisztelete, a könyörület vagy a rivális szenvedésének minimalizálása mind lovagi erénynek számított.

Modern lovagiasság

A fair play eszmeiségének egyik nagy támogatója volt az újkori olimpiák atyja, Pierre de Coubertin. A francia báró felismerte, hogy a sportban sokkal több rejlik puszta testedzésnél és versengésnél. Olyan közvetítőeszközként akarta használni, amely átível korosztályokon és nemzeteken egyaránt, valamint támogatja a fiatalok nevelését. Úgy vélte, hogy elvitathatatlanul jó hatással van az egyén jellemfejlődésére, és segíthet toleranciát, szolidaritást és kölcsönös tiszteletet tanulni az ifjaknak. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1894-es megalapításával pedig olyan szervezetet hozott létre, amely a mai napig meghatározza a sportéletet.

A XX. század új kihívásokat tartogatott a sport és az 1896-ban újjáélesztett olimpiai játékok számára is. A két világháború bizonyította, hogy még az olyan közösségépítő események, mint a legnagyobb világversenyek egyike sem elég fontos ahhoz, hogy félretegye az emberiség az ellenségeskedést. A háborúk lezártával újabb veszélyek jelentek meg. A sovinizmus, az erőszak és a dopping káros hatásai mellett a különböző versenyszámok egyre inkább az üzleti érdekek kiszolgálói lettek.

A tiszta verseny nevében

A vészharangot az 1960-as római olimpia tragédiája kongatta meg. Egy dán kerékpárversenyző életét vesztette a tiltott teljesítményfokozó szerek használata miatt. Az eset cselekvésre ösztönözte a sport és a fair play iránt elkötelezett embereket.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. nyár számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2024. nyár: Hírhedt emberrablások

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra