Múlt-kor.hu

A bűnözésről híres nyomornegyedek voltak a viktoriánus Anglia "vadnyugata"

A bűnözésről híres nyomornegyedek voltak a viktoriánus Anglia "vadnyugata"

2018. július 26. 12:21 Múlt-kor

A 19. század végén a brit középosztályt rabul ejtette egy idegen jelenlét saját városaiban: a szegények nyomornegyedei, minden mocskos, szexuális erőszakról és erkölcstelenségről szóló történetükkel együtt magukkal ragadták az újságok olvasóit, akikben kíváncsiságot és borzongást ébresztettek.

1895. november 2-án egy fiatal walesi nőre, Rosina Meagherre rátámadt férje – a verés súlyos sérüléseket eredményezett. Meagher Newport városának egy hírhedt utcáján lakott, amelyet csak „Csendes Nő-sornak” csúfoltak a helyi sajtóban – utalva ezzel a nyomornegyedekben jellemzőnek tartott nőkkel szembeni erőszakra. A helyi sajtó rendszeres, erőszakközpontú tudósítása erről a lakónegyedről tipikus példa a késő Viktória-kori és Eduárd-kori „nyomornegyed-történetek” népszerűségére. Az eseményeket szenzációhajhász módon tálaló cikkek az újságok eladott példányszámának növelése mellett a városfejlesztés melletti érvként is szolgáltak.

Több prominens író is foglalkozott a városok lecsúszott negyedeivel ebben az időben, köztük Jacob Riis, Margaret Harkness és Jack London is. A nyomornegyedre használt „slum” szó 1825-ben jelent meg először írásban, az ilyen lakóövezetek a 19. század első felében váltak az angol városokra jellemzővé. A népesség nagy mértékű növekedése, valamint a mezőgazdaságiról az ipari munkára történő váltás a városokba terelte az embereket, ahol olcsó lakhelyek épültek rövid időre szóló bérleti szerződés alatt álló telkeken – eredetileg ideiglenes megoldásként beszéltek róluk. Ezekbe a lakhelyekbe aztán idővel egyre több család zsúfolódott be, és a higiéniai viszonyok drasztikusan rosszabbodni kezdtek.

A szegénynegyedek életének leírásaiban gyakran keveredett a valóság a merő kitalációval. A borzasztó történetek a szórakozás egy formájává váltak, melynek keretében az olvasók biztonságos távolságból élvezhették a bennük előforduló helyzeteket. Idővel kialakult a „nyomornegyed-turizmus” is, és a magasabb társadalmi osztályok tagjai lementek megnézni saját szemükkel, hogyan éltek városuk szegényei.

Az 1890-es években aztán a sajtó beszámolt róla, hogy egy gazdag családból való meg nem nevezett lány eltűnt. A nyomozók végül egy nyomortanyán találtak rá Kelet-Londonban – a lányt annyira rabul ejtette Walter Besant 1882-es műve, a „Minden nemű és állapotú emberek”, hogy úgy döntött, ellátogat a környékre, hogy megnézze, hogyan élnek a szegények. Miután egy helyi lakosnak említette, honnan jött, a szegények egy csoportja elrabolta abban a reményben, hogy gazdag édesapja busás váltságdíjat fizet majd érte.

A lány esetéről beszámoló sajtó jól szemlélteti a „nyomornegyed-történetek” kialakult világát és toposzait. A szegénynegyedek lakói nem és életkor alapján sztereotipizálva lettek a melodramatikus elbeszélésekben: a férfiak bárgyú, kíméletlen bűnözők; a nők vagy hidegek, minden nőiességet nélkülöznek, gyermekeikkel pedig nem törődnek, vagy ártatlan lelkek, akik miután férjhez mentek, a családon belüli erőszak áldozataiként éltek félelemben, illetve igyekeztek a tiszteletreméltóság látszatát fenntartani a siralmas szegénység ellenére. A gyermekek vagy elvadult lények, akik felügyelet nélkül futkároznak az utcán, vagy a nőkhöz hasonlóan ártatlanok, akiket ha kiemelnének környezetükből, a társadalom értékes tagjaivá válhatnának.

Az elbeszélések középpontjában általában a nők álltak, két kategória valamelyikét megtestesítve: a bárdolatlan bűnözőét vagy a szubmisszív szexuális áldozatét. Mivel a nőket a gyermekekhez hasonlónak látták a korban, az ő becsületük elvesztése vagy bűnözői útra lépésük kiemelten sokkoló hatású volt a közönség számára.

A szegénynegyedekről szóló meséket természetesen kívülállók írták előítéleteik alapján. 1894-ben a Liverpool Mercury nevű lap részletekbe menően beszámolt egy helyi elöljáró tapasztalatairól, aki testközelből vizsgálta meg a város nyomornegyedét. A tiszteletreméltó osztályok egy tagja lemerészkedett a veszélyes alvilágba, és visszatért, hogy megossza az általa látottakat másokkal. A beszámoló szerint a szegények életének legfőbb jellemzői „a nyomor, a részegség, a könnyelműség,  a törvénytelenség, az erkölcstelenség és a bűnözés” voltak. Ezek az elbeszélések azt éreztették olvasóikkal, hogy városuk egy része hasonlít a vadnyugatra.

1899-ben a belfasti Northern Whig nevű lap nagy terjedelmű összeállítást közölt, amely a nyomornegyedek teljes körű kiürítése mellett érvelt. Amíg ez meg nem történt, írta, a nyomornegyed továbbra is „az obszcenitás, mocsok és elfajzás ugyanazon szennyes és veszélyes negyede” marad, amely a vétkekben, az erkölcstelenségben és a bűnözésben bővelkedik. Az írásban  nélkülöző női lakosok szerepeltek, akik kenyéren és gyenge teán élnek, mellettük haldokló anyák, akik nem tudják etetni gyermekeiket, valamint éhező és „féreglepte” gyermekek.

A cikk buzgón számolt be arról, miként volt állandóan jelen „a részegség, a szajhaság, a gyilkosság és az állatiasság” az olyan helyeken, ahol a nemek elkülönítése „ismeretlen” volt a szükséglakások kommunális viszonyai miatt. Ezután egy részletekbe menő történetet közölt, amelyben a feleség rettegve igyekszik magát összehúzni „mogorva, részeg, gyilkos állat” férje elől, miközben az ruháit tépi.

Ez a fajta alaptalan írás nem csupán az újságok beszámolóira volt korlátozva, komplett műfaj is létrejött „nyomornegyed-fikció” néven, és igen népszerűvé is vált, olyan napjainkban is ismert műveket kitermelve, mint George Gissing „Az alvilág” című regénye, vagy Arthur Morrison „A Jago gyermeke” című műve. A 19. század népszerű krimiműfaja, az úgynevezett „penny dreadful” is gyakori toposzként szerepeltette a nyomornegyed viszonyait – a fent említett újságcikkben közölt történet, amely részletesen beszámol a feleség kipirult arcáról, szenvedő szemeiről és tépett ingválláról, kimondottan sok hasonlóságot mutat ez utóbbival. Az erőszaknak van egy tisztán kiemelt szexuális vonzata, ahogy az „állatiasság” és „szajhaság” leírásaiból is kitűnik. A beszámoló elsődleges célja nyilvánvalóan a nyomornegyed brutalitásának bemutatása volt, de egyúttal izgatólag is akart hatni olvasói fantáziájára.

A sajtóbeszámolókban az egyedi esetek és a bűnügyek egyetlen tünetté folytak össze, amely a szegénynegyedek életét jellemezte. Bármilyen ügy is került a helyi bíróság elé, a sajtó azonnal rávetette magát, ha valamelyik érintettnek köze volt a nyomornegyedhez. Lakhelyük azonnal hírértékűvé tette életüket – ilyen volt Rosina Meagher és a „Csendes Nő-sor” esete is. A dél-walesi Newport város Pillgwenlly negyedének egy hírhedt, kikötőhöz közel eső utcája már több éve egyre növekvő számú újságcikk témájául szolgált, mire Meagher esete is a címlapokra került. Ezek a beszámolók főként a női lakosok bűnözésre és rendbontásra való hajlamára fókuszáltak annak ellenére, hogy ezek jó része apró vétségeket takart csupán. A közös szárítókötelek használata és a házakhoz tartozó kertekben tartott állatok felett kialakult viták, és a közeli kikötőből történő szénlopás voltak a leggyakoribb ilyen esetek. Tény, hogy a verbális, időnként enyhe fizikai támadások érintettjei sokszor nők voltak, ez azonban elkerülhetetlen volt, tekintve, hogy a nők több időt töltöttek otthon férjeiknél, akik a kikötőben dolgoztak. Az, hogy gyakran dühbe gurultak, egyértelműen magyarázható a szűkös lakhatási körülményekkel, az okok azonban nem érdekelték az újságírókat. Az 1870-es évek közepétől a lapok egyre gyakrabban a „Csendes Nő-sor nem olyan csendes nőiről” számoltak be.

Amikor Thomas Meaghert bíróság elé állították gyilkossági kísérlet vádjával, az ügyről széles körben tudósított a sajtó Wales-szerte. Expozék születtek Rosina szegénységben töltött életéről, amely során volt, hogy „egyetlen bútordarab sem volt a házban”. A szegénynegyedek női vagy „rendetlen nők” voltak, akik nem tudtak háztartást vezetni, vagy ártatlanok, akiket megrontott a negyed. Rosina Meaghert az utóbbi kategóriába sorolták be, a nőiség középosztálybeli ideáljává emelve őt: a szép, aranyhajú lány, aki annak ellenére, hogy egy leszakadt utcában lakik, tisztán tartotta házát kívül-belül, hogy az „tisztább megjelenéssel bírjon, mint a többi”.

Rosina Meagher alakja igazi szenzációvá vált. Az Evening Express nevű újság még egy riporterét is a helyszínre küldte, hogy megvizsgálja a romlottság melegágyát, ahonnan érkezett:

„A rendezett nők szálláshelye helyett éppen annak ellenkezője, és alig akad bírósági tárgyalás, amelyen ne e negyedből jövő rendetlen ügyről lenne szó (…) Riporterünk, aki szombat délelőtt látogatott oda, azt mondja, a legszegényebb írek tipikus lakhelye ez. Egy csoport ápolatlan, koszos nő ácsorgott fedetlen karokkal, csípőre tett kézzel, a „gyilkosságot” kitárgyalva, miközben egy tucat félmeztelen gyermek az úton szanaszét ücsörgött, látszólag játszva.”

A beszámoló szerint tehát szegénységtől sújtott utca volt, melynek lakói pletykálnak, miközben gyermekeik felügyelet nélkül kóborolnak. Az ügy tudósításaiban a kíváncsiság mellett megjelent a félelem is. A sajtófigyelem eredményeképpen a „turisták” is megérkeztek, hogy megnézzék, hogyan élnek városuk szegényei, és hogy hol öltek meg majdnem egy nőt. Amikor olyan szörnyű eset, mint a Meagher-támadás az újságok címlapjaira került, a newportiak körében előtérbe került annak vágya, hogy távolabb helyezzék magukat a szegényektől – ennek a városrésznek „nem volt köze” hozzájuk, idegen volt, különálló, és nem része a „rendes” társadalomnak.

A nyomornegyed-történeteknek az óriási gazdasági és társadalmi változások adtak hátteret. Az újságok tele voltak ugyan arról szóló tudósításokkal, hogy egy adott ház milyen csillagászati összegekért cserélt gazdát, de egyúttal írtak arról is, hogy a „Csendes Nő-soron” a házakat senki sem veszi meg, csupán rövid távú bérletre adják ki őket, aminek eredményeképpen a lakók hamar továbbállnak, és hogy a tulajdonosok képtelenek fenntartani ingatlanaikat. Nem keresték a kapcsolatot a gyakori piti bűnözés és a munkanélküliség, az alacsony bérek és az alacsony életszínvonal között. Rendszeresek voltak azonban a követelések a város polgársága részéről, hogy valamit tegyenek a hatóságok a helyzet felszámolása érdekében. 1850-ben egy Newport tisztaságáról és csatornázásáról szóló jelentés szerint „nedves és mocskos” volt a szegénynegyed, ahol egyetlen kinti illemhely volt 14 házra, és egy nyílt emésztőgödörnek köszönhetően állandó bűz terjengett.

A következő fél évszázad során újra és újra felmerülő gondot jelentett az ilyen olcsón felépített házak tulajdonosait rávenni arra, hogy viseljék gondját állapotuknak. 1888-ban egy hétfős családnak kiadott kétszobás ház tulaját bíróság elé idézték, amiért hagyta, hogy a helyiség „mocskos és túlzsúfolt állapotú legyen”. Maguk a lakók is cselekvésre szánták el magukat 1875-ben, amikor petíciót nyújtottak be a városi tanácsnak, amelyben felhívták a figyelmet arra, hogy 68 embernek kellett osztoznia két illemhelyen. A tulajt felszólították, hogy építsen ki további négyet, arra azonban nincs bizonyíték, hogy ez meg is történt volna. 1887-ben egy sajtóbeszámoló felvetette annak lehetőségét, hogy az egész utca elbontásra kerül, hogy helyet adjon a kikötő kiszolgálására tervezett vasútnak. A cikk nem tesz említést arról, mi lenne a lakókkal, ehelyett lelkesen ír arról, milyen előnyei származnának ebből egész Newport számára. A „Csendes Nő-sor” lakói a város legrosszabbnak tartott körülményei között éltek, ahol még a legalapvetőbb szolgáltatások kiépítése is évekbe telt, és ahol a város többi része idegenként kezelte jelenlétüket.

A bűnözésre helyezett hangsúly a helyi újságírásban nem volt teljesen alaptalan. Sok lakó valóban követett el vétségeket, a legtöbb szegénynegyedhez hasonlóan. A nők közül néhányan visszaesők voltak, és a férfiak közül is – ők gyakrabban kerültek bíróság elé testi sértés és gyilkossági kísérlet vádjával. A lakhelyek és a megélhetés szűkössége magyarázza a legtöbb apróbb vétséget – főként a közös terek használata feletti viták során –, a keserves anyagi helyzet pedig a szénlopást, illetve a rendszeres fizetésképtelenséget, például amikor a gyermekek a helyi javítóintézetbe kerültek. 1893-ban egy Thomas Flynn nevű lakos azt mondta a bíróságon, azért nem tud kifizetni egy büntetést, „mert a munka már egy jó ideje igen halott volt.”

A sajtó tudósításainak többsége azonban az utca női lakóira koncentrált. Az erény a nyomornegyedben hamar tovatűnt. A „Csendes Nő-sor” a bűnözés, rendetlenség és mocsok szinonimájává vált, és a helyi sajtó azon munkálkodott, hogy a fejlődés nevében felszámolásra kerüljön. A lapok mind a közvéleményt, mind a város kormányzatának döntéseit képesek voltak befolyásolni. Azzal pedig, hogy a bűnözésre fókuszáltak annak okai helyett, és egyfajta senki földjének állították be az utcát, ahová oknyomozó újságírók is csak félve merészkednek, majd úgy számolnak be a lakókról, mint egy egzotikus törzsről, az újságok elérték, hogy a nyomornegyed ne tűnjön Newport részének. A közgondolkodás ezáltal arra jutott, ami nem része Newportnak, az ne is legyen ott.

Hamarosan nem is volt: 1899-ben lebontották, az utolsó sajtó általi említése pedig 1910-ből való. Ez az említés is egyértelművé teszi, hogy a város történelmének e része megérdemelten szorult vissza a múltba. A nyomornegyedekről szóló tudósítások szenzációhajhászását felváltotta egy aprócska lábjegyzet, amely a múltbéli „különös” helynevekről szólt, mint amilyen a Csendes Nő-sor is volt.

A bűnözésről híres nyomornegyedek voltak a viktoriánus Anglia "vadnyugata"

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. ősz különszám: 101 kép rólunk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra