A bölcs „tolmács”

2019. június 16. 15:55 Kulin Ferenc

Az MSZP megalakulásával (1989. október 7.) kudarcba fulladtak azok – az egykori állampárton belüli – törekvések, amelyek egy korszerű, nemzeti érdekeket képviselő szociáldemokrata párt létrehozására irányultak, s a reformszocialisták kudarca új helyzetet teremtett a magyar belpolitikában. Az úgynevezett népi baloldallal való összefogás lehetősége veszett el, márpedig a Magyar Demokrata Fórum stratégiája – Pozsgay Imrének az 1987-es lakiteleki szerepvállalása óta – erre a lehetőségre épült. Rendkívül gyorsan kellett irányt változtatni, hiszen mindegyik párt a következő évi országgyűlési választásokra készült, s a Fórum programjával összebékíthetetlen politikai filozófiát képviselő SZDSZ kezdett előre törni. Ebben a helyzetben két alapfeltétele volt az MDF talpon maradásának. Egyfelől egy világos, mozgósító erejű, átfogó új stratégiát kellett megfogalmazni, másfelől meg kellett találni azt az embert, akire a párt vezetősége és tagsága rá meri bízni a győzelemre esélyes párt irányítását és a majdani miniszterelnöki szerepkört. Ebben a helyzetben került sor az új pártelnök – s egyben miniszterelnök-jelölt – Antall József megválasztására.

Gyorsan változnak a történelmi feltételek

Az MDF vezető testületei nemcsak az elnökség személyi döntését hagyták jóvá, hanem az új elnök által megfogalmazott új stratégiát is elfogadták. (1.) Feladták a semlegesség elvét, hogy deklarálhassák a párt érdekeltségét az euroatlanti integráció folyamatában. (2.) Az ún. „népi bal”-lal (reformszocialisták) tervezett együttműködés ellehetetlenülése miatt a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal készültek koalícióra lépni, s végül (3.) a „harmadikutas” gazdaságpolitikai koncepció helyett a (nyugatnémet mintájú) szociális piacgazdaság rendszerébe való betagolódás mellett döntöttek.

Az eredeti lakiteleki program nem azért módosult tehát, mert (amiként azt az új elnök párton belüli és kívüli ellenfelei terjesztették): a „nyugati piacbarát körök” által „küldött” Antall József beférkőzött az MDF-be, hogy kiárulhassa az országot a Nyugatnak. Éppen ellenkezőleg: Antall Józsefre és az általa megfogalmazott irányelvekre azért volt szüksége az MDF-nek, mert a történelmi feltételek gyors változása az eredeti programot anakronisztikussá tette. 1989 őszén már az egész posztkommunista térség forrongott, s miután Moszkva reakciója kiszámíthatatlan volt, a Nyugattal való kapcsolatok kiépítésének váratlanul megnyíló lehetőségei felülírták az ország semleges státusza és a „harmadikutas” gazdaságpolitika mellett szóló érveket.

Antall József tisztában volt azzal, hogy ha hasonló elveket és értékrendet valló pártok, mozgalmak jelennek meg egy időben, s mindegyik számára előnyösnek ígérkezik az együttműködés, előbb-utóbb el kell dőlnie, melyik képes a többi integrálására. Meglehet, az MDF Antall József nélkül is a legtöbb szavazatot kapta volna a választásokon, de integráló erővé – arra alkalmassá, hogy a kisgazdák és a kereszténydemokraták többsége egyenrangú partnernek érezze magát a jobbközép koalícióban – egyértelműen ő formálta. És azért formálhatta, mert felismerte, hogy az MDF – azáltal, hogy korszerűbb politikai nyelvet beszél, mint a történelmi pártok – azokat a nemzedékeket is képes megszólítani, amelyeket azok retorikája nem érintett meg. Ezért vállalkozott a „tolmács” szerepére is a saját köreikbe zárkózó csoportosulások között.

Amikor a még semmilyen párttisztséget nem viselő szónok – 1989 tavaszán – „egy pártszövetség létrehozásának, megszervezésének előkészítésében” jelölte meg az MDF soron következő feladatát, nem általában a „kisgazdákról” és „kereszténydemokratákról” beszélt, hanem „az agrárdemokrácia közép felé húzó erőit” és „a kereszténydemokráciában megnyilvánuló világnézeti indíttatású irányzatokat” ajánlotta a „népi-nemzeti mozgalom és a polgári demokrácia” híveinek, azaz az MDF küldötteinek figyelmébe. Ekként figyelmeztetvén – elméleti indoklással is – őket arra, hogy az újjászülető történelmi pártok arculatának kialakulásában fontos szerepe lehet az MDF stratégiájának. Amennyiben persze felvállalja ezt a szerepet. Mégpedig anélkül, hogy „arculatot” váltana, s feladná eredeti programját. Antall József egy pillanatra sem tévesztette szem elől, hogy a lakiteleki MDF a népi írói mozgalom szellemi örököseinek politikai célú szerveződése volt, s távolról sem pusztán a kívülről érkező „vendég” udvariassága nyilatkozott meg abban, hogy számos interjújában és előadásában hangsúlyozta a népi-nemzeti örökség kitüntetett pozícióját az MDF-en belül.

Meg volt győződve arról, hogy csak azok a politikai eszmék képesek „anyagi erővé” válni, amelyeknek mély és erős kulturális talapzata van, s nem volt kétsége afelől, hogy Magyarország modern kori történetében – a 19. századi nemzeti liberalizmust és a 20. századi szociál- és kereszténydemokráciát is beleértve – csak azoknak az irányzatoknak van létjogosultsága és életképessége, amelyek vagy erről a talapzatról indulnak el, vagy erre a talapzatra támaszkodnak. Antall József tudomásul vette, hogy a 20. század végén egyedül az MDF volt olyan mozgalom, amelyik megfelelt ennek a követelménynek. A nemzeti elkötelezettségű modern politikai mozgalmak egymásrautaltságát persze fordított összefüggésben is érzékelte. Azon mérte a népi-nemzeti örökség korszerűségét: mennyire képes az befogadni a polgári Európa társadalom- és államszervezési elveit, és hogyan tudja ezek szellemében – ismét Eötvös József kedvelt kifejezésével élve – „organizálni” a rokon törekvésű, de egymással szemben mindig kijátszható pártokat.

Harminc év távlatából visszatekintve a rendszerváltozás első esztendeire Antall József politikusi életműve az elvi politizálás célszerűségét igazoló érvként szolgálhat. Részint azt igazolja, hogy a kis államok szuverenitása szerephez juthat a posztmodern kori nagyhatalmak játszmáiban is, részint pedig azt, hogy a végletesen elbürokratizálódott, elszemélytelenedett világpolitikai játéktérben is lehetnek olyan pillanatok, amikor a személyiségek súlya, elkötelezettsége és teljesítménye a hatalmi erőviszonyokra is hatni képes történelmi tényezővé válhat.

Epilógus helyett egy epizód

Korai lenne még, hogy a harminc évvel ezelőtt történtek végső mérlegét megvonjuk, azt azonban megtehetjük, hogy a rendszerváltozás sajátosan magyar modelljében felvillantsuk Antall József személyiségének katalizáló szerepét. Ma már a középiskolások is úgy tanulják, hogy ezt a modellt a legszembetűnőbben a mérsékelt radikalizmusa és erőszakmentes jellege különbözteti meg a térség többi országában lezajlott hatalomváltások módjától, következésképpen minden negatívumát és pozitívumát a jogállami keretek közé kényszerítettségének tényéből kiindulva érthetjük csak meg. Abból a tényből tudniillik, hogy a kommunista diktatúra végelgyengülése nálunk nem tömegmozgalmakhoz (miként Lengyelországban), statáriális akciókhoz (miként Romániában), véres etnikai konfliktusokhoz (miként Jugoszláviában), háborús pszichózishoz (miként a balti államokban) vagy az államhatárok átrajzolásához (miként – más-más „előjellel” – Kelet-Németországban és Csehszlovákiában), hanem az állampárt és az ellenzéki értelmiségi csoportosulások közötti megegyezésen alapuló békés rendszerváltozáshoz vezetett. Ez a tipológiai vázlat azonban fontos tényeket fed el.

Kevés szó esik manapság arról, hogy a magyar rendszerváltás történetében is voltak „tűzveszélyes” helyzetek. A történetírás értelemszerűen a megtörtént eseményekkel foglalkozik, ám olykor több tanulsággal szolgál, ha egy várható, mi több: fenyegető konfliktus elmaradásának okait kutatja. A magyar rendszerváltozás kezdetei több ilyen példával is szolgálnak, s ezúttal közülük idézem fel azt a történetet, amelynek magam is tanúja voltam.

Ceaușescu provokációs kísérletéről lesz szó. Amikor a román diktátor – a bukása elől – 1989 őszén egy román–magyar katonai konfrontációba próbált menekülni, egy sokkoló álhír terjedt el, mely szerint Erdélyben pogromokat szerveztek a magyar lakosság ellen. Az álhír nyomán az MDF radikálisai Romániába küldendő szabad csapatok szervezését sürgették, s ezt az akciót Antall József erélyes fellépésével csak az utolsó pillanatban sikerült hatástalanítani. Javaslatára az MDF elnöksége (az Ó utcai székházunkból) őt, Jeszenszky Gézát és engem bízott meg azzal, hogy személyes találkozón haladéktalanul kérjünk hivatalos tájékoztatást a külügyminisztertől. Horn Gyula a Bem rakparti irodájából a jelenlétünkben hívta fel Gorbacsovot és Golda Meirt, majd azzal bocsátott utunkra, hogy a szovjet és az izraeli hírszerzés szorosan követi a romániai eseményeket, s hogy nyugodjunk meg, mert a magyarok elleni pogromokról szóló hírek nem a valóságról, „csupán” a román titkosszolgálat akcióiról szólnak. Az MDF elnökségéhez visszatérve Antall József nehéz feladatot oldott meg, amikor a – Horn Gyulával s a szovjet és izraeli titkosszolgálattal szemben egyaránt bizalmatlan – elnökséget meggyőzte a fegyveres beavatkozás szervezésének súlyos kockázatairól. Ennek az eseménynek a részleteit máig nem dolgozta fel a történetírás, s ezt a mulasztást itt én sem pótolhatom.

Befejezésül felidézek azonban egy pártdiplomáciai epizódot annak bizonyítására, hogy a románok titkosszolgálati akciója 1989 decemberében valóban „életveszélyes” provokáció volt. 1990 januárja végén egy háromtagú MDF-delegációval (Elek István és Molnár Gusztáv voltak a társaim) elsőkként utaztunk a „forradalom” utáni Bukarestbe, hogy felvegyük a kapcsolatokat az akkor alakuló konzervatív pártokkal. A volt állampárttól „megörökölt” székházban Gelu Voicu Voicolescu – az a politikus, aki Ceaușescu kivégzését vezényelte – fogadott bennünket, s avatott be a megölt diktátor végnapjainak néhány kulisszatitkába. Ő vázolta fel a decemberi provokáció háttereként a diktátor utolsó hatalommentő kísérletét: a szükségállapot elrendelését a „remélt” magyar fegyveres határsértésre hivatkozva. Akkor sem volt, s – Ceaușescu 1989 nyarán tett fenyegető kijelentéseinek utólagos ismeretében – ma sincs kétségem afelől, hogy ezúttal is Antall József józanságára volt szükség ahhoz, hogy ne keveredjünk háborúba a szomszédainkkal.