A bizarr túszdráma, amely a Stockholm-szindróma nevét ihlette
2019. április 10. 17:48 Múlt-kor
Irracionális kötődés
A túszdráma során a páncélteremből kétszer is felhívták Olof Palme miniszterelnököt: az első alkalommal Olsson még azzal fenyegetőzött, megöli a túszokat, a következő nap már Enmark hányta a miniszterelnök szemére, hogy nem engedi őket távozni a túszejtőkkel. „Teljességgel megbízom Clarkban és a rablóban” – mondta a nő Palménak, „Nem vagyok elkeseredve. Nem tettek velünk semmit. Éppen ellenkezőleg, rendkívül kedvesek voltak. De tudod, Olof, attól félek, a rendőrség támadni fog, és emiatt meghalunk.”
A túszok még akkor is az együttérzést vélték felfedezni az emberrablók viselkedésében, amikor azok súlyos fizikai bántalmazással fenyegették őket. Miután Olsson azon gondolkodott, lábon lője-e Safströmöt, hogy egy kissé „felrázza” a rendőröket, a túsz elmondta a The New Yorker című lapnak: „Annyira kedvesnek gondoltam, amikor azt mondta, csak a lábamat lőné meg.” Enmark még győzködte is túsztársát, hogy vállalja be a lövést: „De Sven, hiszen csak a lábadba lesz.”
A fegyencek végül semmilyen fizikai kárt nem tettek a túszokban. Augusztus 28-án éjszaka, több mint 130 órás patthelyzetet követően a rendőrség könnygázt pumpált a páncélterembe, az elkövetők pedig hamarosan megadták magukat. A rendőrök felszólították a túszokat, hogy ők jöjjenek ki elsőként, azok azonban ezt visszautasították. Enmark így kiáltott: „Nem, Jan és Clark mennek elsőként – lelövitek őket, ha mi megyünk!”
A páncélterem bejáratában a fegyencek és túszaik öleléssel, puszival és kézfogással váltak el. Miközben a rendőrök lefogták a fegyvereseket, a nők közül ketten is rájuk szóltak: „Ne bántsák őket – nem ártottak nekünk!” Miközben Enmarkot egy hordágyon vitték el, odakiáltott a megbilincselt Olofssonnak: „Clark, még találkozunk!”
A túszok látszólag irracionális kötődése fogva tartóikhoz fejtörést okozott a közvéleménynek és a rendőröknek is. Utóbbiak még annak a lehetőségét is megvizsgálták, hogy Enmark nem volt-e benne a bankrablásban Olssonnal és Olofssonnal. Magukat a túszokat is összezavarta addigi viselkedésük. A szabadulását követő napon Oldgren azt kérdezte a pszichiátertől: „Valami hiba van bennem? Miért nem gyűlölöm őket?”
A pszichiáterek a túszok viselkedését a háborús körülmények között fellépő poszttraumás stressz szindrómához hasonlították, azzal magyarázva a jelenséget, hogy a foglyok érzelmileg a túszejtők, és nem a rendőrség irányába érezték magukat adósnak, amiért élve megmenekültek. A túszdrámát követően néhány hónapon belül a szakma el is nevezte a különös jelenséget Stockholm-szindrómának. A kifejezés 1974-ben terjedt el a közbeszédben is, amikor e tünetegyüttest használták fel az elrabolt amerikai médiavagyon-örökös Patty Hearst védelmében. Hearst elrablása után segített az őt fogva tartó baloldali terroristáknak, a Szimbionista Felszabadítási Hadseregnek egy sor bankrablásban, miután erőszakos agymosást végeztek rajta.
Miután Olsson és Olofsson visszakerültek a rács mögé, a túszok többször meglátogatták őket. Egy fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte Olofsson büntetését, Olsson azonban egészen 1980-ig börtönben maradt. Szabadulását követően feleségül vette a rabsága alatt rajongói leveleket író számos nő egyikét, és Thaiföldre költözött. 2009-ben jelent meg önéletrajza, Stockholm-szindróma címmel.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
