A Beowulf útmutatóként szolgálhat arra, hogyan ne váljunk szörnyeteggé

2018. június 28. 14:59 Múlt-kor

Akár féltek tőlük, csodálták őket, vagy éppen a teológusok véget nem érő vitáinak tárgyául szolgáltak, a középkori angolszász felfogásban a szörnyetegek valódiak voltak. Sehol sem mutatható ez ki jobban, mint az 1000. év körül keletkezett, úgynevezett Nowell-kódexben, amelyről nemrég meggyőzően bebizonyította Andy Orchard, az Oxfordi Egyetem professzora, hogy a tartalmát alkotó szövegek azért lettek egy kötetbe gyűjtve, mert mind tartalmaznak ilyen lényeket.

A kézirat öt szövege mai nevén a következő: „Szent Kristóf élete”, „A Kelet csodái”, „Alexandrosz levele Arisztotelészhez”, „Beowulf”, és „Judit”. Több formáját is tárgyalják a szörnyetegeknek: „A Kelet csodái” és az „Alexandrosz levele Arisztotelészhez” például különös emberekről és lényekről írnak, amelyek a civilizációtól távol élnek, köztük kutyafejű, tűzokádó emberekről (cynocephalusok), aranyat bányászó, kutya méretű hangyákról, és óriási szörnyetegekről, amelyek tavakban élnek. Fontos, hogy bár fizikailag rendellenesnek tűnnek, e lények szeretnek az emberektől messze élni (a művek keletkezési helyétől, Észak-Európától pedig mindenképpen távol), és a potenciálisan veszélyes fajok is csak akkor válnak erőszakossá, ha az ember rátelepszik a területükre, vagy megpróbálja elfogni őket. Sokuk aktívan el is menekül az ember elől, mintha mindennél fontosabb lenne számára a határok fenntartása.

A „Beowulf” azonban olyan szörnyetegekről szól, amelyek átlépik a szörnyetegek és emberek élőhelye közti határt. Az epikus költemény három szörnyetegszerű lénye közül kettőt egy összetett óangol főnévvel illet: „mearcstapa”. Ez a szó sehol máshol nem fordul elő az óangol nyelvben. Körülbelüli jelentése „határjáró”, szó szerint „jel-, jelzéslépő” (a mai angolban „mark-stepper”). Kétszer fordul elő a költeményben, mindkétszer és kizárólagosan Grendelre és Grendel anyjára vonatkozóan – a két emberevő szörnyetegre, akik betörnek az emberek lakta Heorot csarnokába, hogy elrabolják és megegyék őket: „A bősz-szellemet Grendelnek hívták, híres határjáró, ő ki a mocsárban, a lápokon és a fellegvárban uralkodott, a szörnyetegfaj hazájában”, illetve „megpillantottak két ily nagy határjárót, kik a mocsarat uralták, idegen-szellemek.”

A „Beowulf”, csakúgy, mint az „Íliász” és más ősi epikus költemények, mesterien alkalmazza a kevesebbet mondás művészetét, azonban mégis csak különösnek tűnik ártatlan embereket meggyilkoló és elfogyasztó szörnyetegekre pusztán „határjáróként” utalni. Azonban a fentebb említett két Nowell-szövegben láthattuk leírva: az embereknek és a szörnyetegeknek tiszteletben kell tartaniuk az élőhelyeik közti határt, annak átlépése pedig súlyos vétek. Amikor Grendel és anyja Heorotban keresik éjszaka táplálékukat, fizikai és ideológiai határt lépnek át, amely a vad mocsarak, „a szörnyetegfaj hazája”, és Heorot, az emberek lakhelye között húzódik. Azzal, hogy „mearcstapaként” utalnak rájuk, növelik is a szörnyetegek által keltett borzongást, elültetve annak a gonosznak a gondolatát, amely éppen csak az emberek élőhelye határán túl lakozik.

Míg a Nowell-kódex többi félelmetes lénye kizárólag akkor öl vagy eszik embert, amikor provokálják vagy megkeresik őket, a Grendel-család válogatás nélkül keresi és megeszi az embereket, ezzel pedig nem csak határokat, de erkölcsi tabukat is sértenek. Ezzel morálisan is szörnyetegekké válnak, amit jelöl lakhelyválasztásuk kontrasztja is: átlépik az ember szabályainak és erkölcseinek „határát” – amelyet Heorot, az emberek civilizált lakhelye jelképez, amelyet ők lerohannak – és ezért büntetésül meg kell ölni őket.

Habár szörnyetegekként beszélnek róluk, a Grendel-család egyik legnyugtalanítóbb tulajdonsága emberszerű külsejük: „Az egyik, amennyire biztosan tudni lehetett, egy nő képét öltötte, a másik egy nyomorult férfinak látszott, ki a kitaszítottak útját járja, kivéve, hogy ez erősebb volt bármely férfinál.” (Fontos megjegyezni: az erő egyedül nem tesz valakit szörnyeteggé – Beowulf maga elég erős ahhoz, hogy legyőzze mindkettőjüket.) A költemény szerint Grendel és anyja Káintól, Ádám és Éva elsőszülött fiától származik, akit Isten megátkozott öccse megöléséért.

Hippói Szent Ágoston (354-430) számára – aki igen nagy befolyással volt az angolszász gondolkodásra – azok a szörnyetegszerű lények, akik racionális gondolkodás jeleit mutatták, fizikai groteszkségük vagy különös erőik ellenére emberek voltak. Így tehát hiába ír „A Kelet csodái” és „Alexandrosz levele Arisztotelészhez” legyezőfülű, agyarakkal és farokkal rendelkező férfiakról és nőkről, az emberekhez való hasonlóságuk többnyire felszínes, mivel nem viselkednek emberekként. Ezzel ellentétben Grendel és anyja viselkedése emberi. Racionális magatartást tanúsítanak, ráadásul származásuk is emberi. Egy kincsekkel és fegyverekkel teli „niðselében” laknak, azaz „ellenséges csarnokban”, csakúgy, mint a heoroti dánok, akiknek lakhelye „guðsele”, „hadicsarnok”.

Emellett az, amikor Beowulf megöli Grendel anyját, kísértetiesen hasonlít a helyzet Grendel saját bűneire. Mindketten belépnek egy csarnokba, amelynek megölik jogos lakóját, és ezzel fizikai határt lépnek át. A tetteket csupán a mögöttük rejlő motiváció különbözteti meg egymástól: Grendel és anyja nem cselekszik igazságosan, amikor ártatlan embereket esznek, Beowulf azonban teljes joggal gyilkol szörnyetegeket, amelyek sok éven át válogatás nélkül öltek. A költemény azt mondja nekünk, mindannyian képesek vagyunk borzasztó bűnökre, de az egyén felelőssége, hogy ne lépjünk át olyan erkölcsi „mearcot”, amitől szörnyetegekké válnánk, mint Grendel és anyja.

Ráadásul kizárólag az (Ágoston meghatározása szerinti) ember képes „mearcstapává” válni. A „Beowulf” harmadik, határon átlépő szörnyetege a sárkány, amely elhagyja az általa lakott sírdombot, hogy elpusztítsa egész Götalandot, bosszúból azért, mert drága serlegét ellopták, és eközben megöli Beowulfot is. A sárkányra nem utal a költemény „mearcstapaként”, fizikailag szörnyű külseje ellenére. A sárkány természetével összhangban cselekszik, ahogy az óangol mondás is tartja: „A sárkánynak a sírdombban a helye, bölcsen és büszkén kincsei között.” Ezáltal nem lép át semmiféle erkölcsi határt a bosszúállással. Hasonlóképpen a Nowell-kódex szövegeiben említett többi, törvénytisztelő szörnyeteg sem lép át semmiféle – fizikai vagy etikai – határt, így nem kerülnek elítélésre „mearcstapaként” sem.

A Grendel-család azonban emberi származásukkal, emberszerű külsejükkel és viselkedésükkel, és az általuk megevett emberekhez hasonló életmódjukkal már eleve sokkal megvetendőbbek, mint a kódex más szörnyetegei: racionalitásuk azt jelenti, van morális választásuk azzal kapcsolatban, hogy ölnek-e és esznek-e embert, de úgy döntenek, átlépik mind az etikai, mind a fizikai határokat. Az emberi faj sajátsága, hogy „mearcstapává” válhat, ily módon a költemény szörnyű dologra figyelmeztet minket. A „Beowulf” üzenete több, mint egy évezreddel a Nowell-kódex megírása után is helytálló: mindannyiunknak ügyelnie kell arra, hogy ne lépjük át kultúránk morális határait, nehogy magunk is szörnyetegekké váljunk.