A Batthyány-kormány támogatójából végül a forradalom heves kritikusává vált Kemény Zsigmond

2020. december 22. 08:31 MTI

Erdélyi arisztokrata családban született 1814. június 12-én Alvincon, Kemény Sámuel második házasságából. Apja halála után, 1823-ban kezdődött a féltestvérei által indított áldatlan per, amelynek során anyját és őt is csaknem mindenükből kiforgatták, birtokaik jelentős részét elveszítették. 1823-tól 1834-ig a nagyhírű és színvonalas oktatást nyújtó nagyenyedi kollégiumban tanult, többek között Köteles Sámuel és Szász Károly tanítványaként, részben az ő hatásukra 1830-tól jogtudományt és bölcsészetet hallgatott.

Az iskola elvégzése után részt vett az 1834-35. évi országgyűlésen, megismerkedett a politikai élet több neves szereplőjével, barátja, Wesselényi Miklós haladó szellemű köréhez csatlakozott. A marosvásárhelyi királyi táblánál fejezte be jogi tanulmányait. Első írásai 1837-ben jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban. 1838-39-ben Kolozsvárott volt főkormányszéki írnok, majd 1839-40-ben Bécsben folytatott orvosi tanulmányokat. Ebben az időben kezdte regényírói pályáját is, első művei még erősen romantikus színezetűek, Walter Scott és Victor Hugo hatását mutatták.

1840-ben Kolozsvárott telepedett le, és az ellenzék egyik vezető politikusaként 1842-43-ban részt vett az Erdélyi Híradó szerkesztésében. Politikusként, közéleti emberként az európai liberalizmus eszmevilága és a német romantika hatott rá. 1847-ben Pestre költözött, ahol a Pesti Hírlap munkatársa, 1848 májusától pedig szerkesztője lett. Az Eötvös József-féle centrista ellenzékkel rokonszenvezett. 1847-ben jelent meg Gyulai Pál című regénye. 1848-ban a Batthyány-kormányt támogatta, 1849-ben országgyűlési képviselő lett, a Békepárt egyik szellemi vezetőjeként követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre, majd Aradra.

A szabadságharc bukása után egy ideig Nagybányán tartózkodott, majd jelentkezett a katonai kormányzatnál, 1850-ben felmentették. Ekkor keletkeztek a Forradalom után, majd 1851-ben a Még egy szó a forradalom után című röpiratai, amelyekben kemény szavakkal bírálta a bukott forradalmat, végzetesnek ítélve Kossuth politikáját.

Az 1851 és 1855 közötti időszakban regényírással foglalkozott, ekkor írott munkái (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Két boldog) még követték a romantika hagyományait, de már a realizmus felé mutattak. Több jelentős tanulmányt is írt, melyekben a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek.

1855-től kisebb megszakításokkal ismét a Pesti Napló szerkesztője volt, és publicisztikai írásaival Deák Ferenc programjának kifejtését, a kiegyezés előkészítését szolgálta. 1855 és 1862 között a közéleti munka mellett megírta a 19. század legjelentősebb magyar lélektani-történelmi regényeit, az Özvegy és leányát, A rajongókat és a Zord időt, emellett kitűnő jellemrajzot a két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról és az idősebb Szász Károlyról. Részt vett az Akadémia munkájában is, 1867 és 1873 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1865-ben Lipótváros országgyűlési képviselője volt.

A kiegyezést követően a politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, anyagi nehézségei, kicsapongó, szertelen életmódja, a túlfeszített munka felőrölték egészségét, elméje elborult. 1873-ban lemondott minden tisztségéről, és öccse pusztakamarási birtokára húzódott vissza. Itt is halt meg 1875. december 22-én.