70 éve léptek a szovjetek a trianoni Magyarország területére 

2014. szeptember 23. 10:29 MTI

Magyarország 1941. június 27-én lépett be a náci Harmadik Birodalom oldalán a második világháborúba, öt nappal az után, hogy a hitleri hadigépezet megindult a Szovjetunió ellen. A döntéssel a magyar vezetés nemcsak a hallgatólagos német elvárásoknak akart eleget tenni: még időben akart csatlakozni a győzteshez. Abban reménykedett, hogy ily módon maga szabhatja meg a hadba lépés keretét, mértékét, miközben úgy vélte, hogy harci cselekményekhez való csatlakozás elengedhetetlen feltétele az addig sikeres revíziós politika folytatásának. E megfontolások utólag hibásnak bizonyultak: a háború menete megfordult, a hadászati kezdeményezés a szovjetek kezébe ment át. A doni áttörés 1943 januárjában a magyar hadtörténet legnagyobb vereségét hozta, a 200 ezres második magyar hadsereg néhány nap alatt katasztrofális vereséget szenvedett.

Horthyék ugyan már 1942 végétől tapogatózni kezdtek az angolszász hatalmaknál egy különbéke lehetősége felől, de a Kállay-féle "hintapolitika" nem vezetett eredményre. A manőverekről tudomással bíró németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, s jóllehet a kormányzó a helyén maradt, a kormány élére a németbarát Sztójay Döme került, és minden téren meghatározó lett a német befolyás.

Miután Románia 1944. augusztus 23-án átállt az antifasiszta koalíció oldalára és hadat üzent Németországnak, a magyar vezetés is egyre inkább hajlott az átállásra. Horthy augusztus 29-én leváltotta Sztójayt, és bizalmasát, Lakatos Gézát nevezte ki kormányfőnek. Lakatos azonnal felvette a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal, ám tőlük azt a választ kapta, hogy a tárgyalásokat a Szovjetunióval is meg kell kezdeni.

Mindeközben a fronton egyre borúsabb volt a helyzet. Északkeleten az Árpád-vonalra visszavont erők augusztus végéig kitartottak, de a román kiugrás után szeptember elején indított, a Déli-Kárpátok hágóit lezárni akaró német-magyar támadás kudarcba fulladt. A visszavonuló magyar hadsereg a Maros mögött, Tordánál védekezésbe ment át, s három hétig tartotta is állásait. Szeptember 13-án a frissen létrehozott, gyenge 3. magyar hadsereg Aradnál indított támadást, hogy fedezze a Bánságból Temesvár felé előrenyomuló németeket. A magyarok bevonultak Aradra, de nem sikerült egyesülniük a németekkel, mivel azok Temesvár előtt elakadtak. A szovjet Vörös Hadsereg szétszakította a magyar arcvonalat, felőrölte a védelmet, s szeptember 21-én éjjel fel kellett adni Aradot. A kivonuló magyar erőket üldözve a szovjetek szeptember 23-ára virradó éjszaka elérték Magyarország trianoni határait.

A hivatalos történelemkönyvekben sokáig az szerepelt, hogy erre Battonyánál került sor, a legenda szerint azért, mert ennek a községnek volt a szülötte a nagyhatalmú kommunista külügyminiszter, Puja Frigyes. A tény az, hogy a 2. Ukrán Hadseregcsoport 53. hadseregének 57. lövészhadteste Lökösháza-Battonya-Nagylak vonalában több ponton lépte át a mai magyar határt. A szovjetek október elején Nagyvárad térségében törték át a 3. magyar hadsereg védelmét, s néhány nap múlva már Debrecen közelében jártak, ahol aztán hatalmas páncélos csata bontakozott ki.

Szeptember 28-án, amikor a harcok már magyar területen folytak, Horthy háromtagú küldöttség élén Moszkvába küldte Faragho Gábor vezérezredest, aki október 11-én előzetes fegyverszüneti megállapodást írt alá a szovjetekkel. Az október 15-i kiugrási kísérlet azonban kudarcba fulladt, Horthy másnap lemondott, miután német nyomásra a Nyilaskeresztes Párt vezérét, Szálasi Ferencet kellett kineveznie miniszterelnöknek, aki tovább folytatta a reménytelen harcot. A szovjetek 1945. február 13-án vették be Budapestet, s április 4-én Nemesmedves birtokba vételével foglalták el teljesen Magyarországot - ez a nap 1990-ig a felszabadulás ünnepe volt. Igaz, ma már ez a dátum sem biztos: hadtörténészek szerint a harcok még egészen április 11-13-ig folytatódtak Körmend-Szentgotthárd térségében.