"1989-ben Magyarország kiváltotta a világ csodálatát"
2014. augusztus 14. 15:16 MTI
Máltaiak Magyarországon
A Keresztelő Szent Jánosról elnevezett (johannita) máltai ispotályos lovagrend Magyarországon a 12. században, II. Géza uralkodása idején telepedett meg. A három részre szakadt országban a lovagrend felmorzsolódott, a magyar rendtartomány jogilag 1807-ben szűnt meg. A Máltai Lovagrend 1925-ben állított fel követséget Budapesten, rá három évre, 1928-ban megalakult a Magyarországi Máltai Lovagok Szövetsége. 1945 után magyarországi tevékenységük ismét ellehetetlenült, az emigrációba kényszerült lovagok csak 1996. január 27-én helyezték át székhelyüket Budára.
A lovagrend magyarországi segélyszervezete, az egyik legnagyobb hazai karitatív és segélyszervezet, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1989. február 10-én kezdte meg működését Budapesten a magyar származású Csilla von Boeselager német bárónő és Kozma Imre katolikus pap együttműködésének köszönhetően. A létrejött szervezetre a kelet-európai politikai változások miatt hamar történelmi feladat hárult: német testvérszervezete támogatásával gondoskodott 1989 nyarán a Magyarország nyugati határának megnyitásában reménykedő, táborokba zsúfolódott keletnémetek ezreinek ellátásáról.
A rendszerváltás kezdetén, az MSZMP Politikai Bizottsága 1989. február 28-án határozott a Keletet és a Nyugatot évtizedeken keresztül elválasztó drótkerítés, a hírhedt vasfüggöny felszámolásáról, amit május 2-án Hegyeshalomban nemzetközi sajtótájékoztatón jelentettek be. Június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter személyesen is átvágta a vasfüggönyt, a negyvenéves európai megosztottság szimbólumát. A határzár fokozatos lebontásának köszönhetően átjárhatóvá vált az államhatár, így az NDK-ból Magyarországra már nemcsak nyaralási szándékkal érkező keletnémet állampolgárok a magyar-osztrák határon át próbáltak a Német Szövetségi Köztársaságba jutni.
Budapesten a keletnémet menekültek kezdetben a viszonylag kicsi nyugatnémet követségen tartózkodtak, de számuk egyre nőtt, és helyzetük egyre inkább tarthatatlanná vált. A nagykövetség a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz vezetőjéhez, Kozma Imréhez fordult segítségért, akinek közreműködésével 1989. augusztus 14-én a Zugligeti Szent Család (Szarvas Gábor utcai) plébániatemplom kertjében felállított sátortáborban megkezdődött a menekültek befogadása. A táborban egyszerre 1200 embert tudtak elhelyezni, de a menekültek a hárshegyi kempingekben és Csillebércen, valamint a környéken élő családoknál is kaptak helyet. A magyar, osztrák és német máltai önkénteseken kívül az egyházközség tagjai és sok önzetlen és áldozatkész ember vett részt ellátásukban. A távozók (akiknek sikerült átszökniük a határon) helyére folyamatosan érkeztek az új "lakók", akiknek a város több pontján található német nyelvű falragaszok mutatták az utat a templomhoz.
Az augusztus 19-i páneurópai piknik alkalmával, és az azt követő napokban az ideiglenes határnyitást kihasználva több száz keletnémet tódult át a zöld határon Ausztriába. A magyar hatóságok emberiességi okokból engedélyezték a nyugatnémet követségen tartózkodók kiutazását, de még több ezer NDK-állampolgár sorsa maradt megoldatlan. Helyzetükről augusztus 25-én Bonnban tárgyalt Németh Miklós kormányfő és Horn Gyula külügyminiszter Helmut Kohl szövetségi kancellárral és Hans-Dietrich Genscher alkancellárral, külügyminiszterrel.
A magyar kormány végül szeptember 10-én ideiglenes jelleggel - az NDK tiltakozása ellenére - hivatalosan is engedélyezte több mint hatezer keletnémet kiutazását. Ezzel egyoldalúan felfüggesztette az 1969-ben kötött magyar-NDK megállapodás határátlépésre vonatkozó pontjainak hatályát. Október elejéig csaknem egy hónap alatt 35 ezer keletnémet állampolgárnak sikerült kijutnia az NSZK-ba. Az utolsó menekültek november 14-én hagyták el a budapesti táborokat. A határnyitás a kelet-európai rendszerváltozás és közvetve a német újraegyesítés folyamatának mérföldkövévé vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
