Elhunyt a Szovjetunió utolsó külügyminisztere

2014. július 7. 13:49 MTI

1928. január 25-én született egy kis grúziai faluban, Mamatiban. 1951-ben elvégezte a Grúz Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett működő pártiskolát, majd 1959-ben Kutaisziban a Pedagógiai Főiskolán kapott történelemtanári diplomát. Tanulmányait munkája mellett folytatta. Már 18 évesen az ifjúsági szervezet aktivistája volt: instruktorként, osztályvezetőként dolgozott a Komszomolban.

Húszéves korában, 1948-ban lett a kommunista párt tagja. 1953-ban Kutaisziban a Grúz Kommunista Párt városi bizottságának tanácsadója, s még ugyanebben az évben a városi Komszomol-bizottság első titkára lett. 1956-tól a kaukázusi köztársaság ifjúsági szervezetének másod-, 1957-től pedig első titkáraként dolgozott. Tisztségénél fogva bekerült az Össz-szövetségi Lenini Komszomol KB Irodájába, valamint a Grúz Kommunista Párt Központi Bizottságába is.

A párttisztségeket állami feladatok követték. 1964-ben első miniszterhelyettessé, a következő évben miniszterré nevezték ki a grúz kormánynak a társadalmi rend védelmével megbízott minisztériumában. Minisztersége idején lett a Grúz KP Központi Bizottságának teljes jogú tagja. 1968-ban tábornokká is kinevezték.

1972-től ismét a pártapparátusban kapott megbízatásokat, 44 évesen a Grúz KP KB első titkárává választották. 1974-ben bekerült a szovjet Legfelsőbb Tanácsba, 1976 márciusában pedig a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságába. 1978-ban megválasztották az SZKP Politikai Bizottságának póttagjává.

Miután Mihail Gorbacsov lett az SZKP főtitkára, 1985 júliusában kinevezték a Szovjetunió külügyminiszterévé, teljes jogú tagja lett az SZKP Politikai Bizottságának. A peresztrojka melletti elkötelezettsége szabta meg külpolitikai vonalvezetését, amely olyan "áttöréseket" eredményezett, mint az afganisztáni kivonulás, Kelet-Európa "szabadon engedése" (majd a változások nyomán bekövetkező fokozatos szovjet haderőcsökkentés), az egységes Németországhoz, továbbá Kínához, Japánhoz, de mindenekelőtt az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok új alapokra helyezése.

Horn Gyula és Eduard Sevardnadze aláírja a Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok teljes kivonását kimondó szerződést

A mind hevesebbé váló szovjet belpolitikai csatározások a Gorbacsovhoz közel álló Sevardnadzét sem kímélték: 1990-ben kimaradt a Politikai Bizottságból. Nagy meglepetést váltott ki, hogy 1990. december 20-án a Népi Küldöttek Kongresszusán bejelentette lemondását a külügyek irányításáról. Lépésével arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a belpolitikai fejlemények mindinkább diktatúra kialakulása felé mutatnak.

1991 nyarán összeütközésbe került az SZKP KB Elnökségével, emiatt július 3-án kilépett a pártból. Az 1991. augusztusi puccs alatt Borisz Jelcin oldalán küzdött Gorbacsov visszatéréséért. Szeptember 25-én visszatért a hivatalos politikai életbe: tagja lett Mihail Gorbacsov újjászervezett tanácsadói testületének, a Politikai Konzultatív Tanácsnak. November 19-én ismét külügyminiszterré nevezték ki, de megbízatása a Független Államok Közösségének létrejöttével 1991 decemberében véget ért.

1992 elejétől a grúz nemzetiségű politikus szülőföldje problémáira összpontosította figyelmét. A polgárháborús helyzetben a Tengiz Szigua, Dzsaba Joszeliani és Tengiz Kitovani triumvirátus oldalára állt, amely elűzte az önkényuralmi törekvésekkel vádolt Zviad Gamszahurdia államfőt. 1992. március 7-én hazatért, március 10-én kinevezték a legfelsőbb grúz államhatalmi szerv, az Államtanács elnökévé. Az 1992. október 11-i parlamenti választásokon egyetlen jelöltként, a leadott szavazatok 95 százalékával megválasztották a parlament elnöki tisztségére, 1992. november 6-án pedig a tbiliszi törvényhozás Grúzia államfőjévé választotta. Ugyanebben a hónapban megkeresztelkedett, a Georgiosz keresztnevet vette fel. Grúzia első, 1995. november 5-én tartott közvetlen elnökválasztásán elsöprő győzelmet aratott, a szavazatok 74,3 százalékát kapta meg.

November 26-i beiktatásakor hitet tett a demokratizálás és a piacgazdaság kiépítésének folytatása mellett, és közölte, hogy Abháziával és Dél-Oszétiával folytatott tárgyalások révén kívánja helyreállítani az ország területi egységét föderációs alapokon. A tbiliszi parlament 1995. december 8-i törvénye kiszélesítette hatalmi jogosítványait: a kormány az államfő alá rendelt konzultatív testületté vált, a döntéseket közvetlenül az elnök hozta meg. 2000-ben újabb öt éves elnöki mandátumra kapott megbízást, de 2003 novemberében lemondott, miután kiderült, hogy a parlamenti választásokon súlyos csalásokat követtek el.

Belső ellenségei több ízben is merényletet terveztek ellene, az 1990-es években szerencsésen túlélt két merényletkísérletet. Külpolitikai tevékenységéért számos rangos elismerésben részesült: kétszer is elnyerte a Lenin-rendet (1978, 1988), több egyetem választotta díszdoktorának, 1993-ban Németországban Kant-díjat kapott, 1999-ben pedig Johannes Rau német államfő érdemrenddel tüntette ki a német egységért való személyes hozzájárulásáért. 2006-ban Gondolatok a múltról és a jövőről címmel jelentette meg emlékiratait.