Mérges gáz, tank, zeppelin, U-boot - az 1. világháború új fegyverei
2014. július 4. 16:00 Németh Máté
A 20. század első nagy világégése számos újítást hozott a háborúk addigi történetéhez képest. A „nagy háború”-nak is nevezett első világháború évei alatt az áldozatok kirívóan magas száma következménye volt annak, hogy a hadviselő felek földön, vízen és levegőben egyaránt arra törekedtek, hogy új, hatékony fegyverekkel törjék meg az ellenség állásait. Tankok, vegyi fegyverek, tengeralattjárók és repülőgépek gondoskodtak arról, hogy taktikai, stratégiai előnyhöz juttatva használóit az ellenfél megsemmisítésével győzelemre vezessék országukat, vagy egyszerűen csak tartani tudják pozícióikat. A korábban nem, vagy nem háborús célra használt eszközök, fegyverek használata, valamint a haditervekkel való összhangba hozásuk gyakran komoly nehézségeket okozott a hadviselő felek számára. Az új harci kellékek alkalmazása tehát még gyerekcipőben járt, és tökéletesítésük csak a második világháborúra történt meg, bevetésük mégis korszakalkotó volt a hadtörténet szempontjából.
Új haditechnika – elavult tervek
A 15 millió áldozatot szedő első világháború egyik jellemző vonása az volt, hogy új, eddig élesben egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben használt fegyvereket vetettek be, amelyekhez alkalmazkodnia kellett a hadviselő feleknek. Szükség volt az újonnan alkalmazott technikai eszközökhöz társítani és ezáltal megújítani a hadi elveket, elképzeléseket, taktikát. A lövészárok-hadviselés és az ebből is fakadó állóháború arra késztette a hadsereg erre hivatott tagjait, hogy új támadófegyverek alkalmazásával próbáljanak az ellenséges vonalak mögé jutni, de ez magában hordozta erre való reakcióként a védelem lehetőségeinek teljes feltérképezését és kiaknázását is.
Hiába ígérte II. Vilmos német császár a háború elején, hogy „Mire lehullanak a falevelek, már haza is térnek a katonák”, az Alfred von Schlieffen által kidolgozott és róla elnevezett villámháborús tervről hamar kiderült, hogy az nem életképes. Az eredeti cél szerint a német csapatok néhány hét alatt lerohanják Franciaországot, majd ezt követően az Osztrák-Magyar Monarchia által addig feltartóztatott és az elképzelés szerint lassan mozgósító orosz cári egységek ellen vonulnak és győzelmet aratnak.
A német előretörés az első hetekben ugyan sikeres volt, de szeptember elején a francia-brit csapatok a marne-i csatában sikerrel törték meg a császári erők előrenyomulását, amivel az addigi mozgóháború átalakult állóháborúvá. Ez azt is jelentette, hogy egy anyagcsata vette kezdetét; e szerint győzelmet az remélhetett, aki jobban bírta utánpótlással (emberrel, hadianyaggal és fegyverekkel).
Az állóháború fontos eleme volt a korábban már említett lövészárokrendszer, valamint a drótakadályok kiépítése, amelyek a védelemnek kedveztek, csakúgy, mint az azok mögül érkező géppuskalövések is. Ez gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá tette a rohamozó egységeket, így meg kellett találni annak a módját, hogy az említett akadályokat miként tudnák a támadók áttörni, felszámolni. Az említettek oda vezettek, hogy egy négy évig tartó, pusztító vérontás indult el, amely nemcsak a frontokon harcolókra kényszerített egyre nagyobb és idegőrlőbb aktív részvételt, hanem a hátország számára is fokozott terhet rakott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
