Turistalátványosság lett Nürnberg náci múltja

2014. május 22. 08:55

Kevés emblematikusabb hely létezik a Nürnberg délkeleti előterében található Zeppelin-mezőnél, mégis, az Albert Speer tervei nyomán megépült létesítmény és az azt uraló Zeppelin-főtribün homlokzata egyre rosszabb állapotban van, fű és moha burjánzik a réseken, s egyre több területet kell lezárni a látogatók biztonsága érdekében. A Zeppelin-mező a Reichsparteitagsgelände része, ahol 1933 és 1938 között a Nemzetiszocialista Párt tartotta éves tömegrendezvényét, a Birodalmi Pártnapokat. 

Bár Speer a létesítményt az örökkévalóságnak tervezte, ahogy elkészült, már látni lehetett az első hibákat. A Zeppelin-főtribün szerkezete betonból és téglából készült, amelyet márványlapokkal borítottak; egy olyan anyaggal, amely ugyan jól passzol a Mediterráneum éghajlatához, de kevésbé bírja a közép-európai kemény fagyokat. Nem csoda tehát, hogy már 1938-ban – az utolsó évben, amikor Hitler a főtribünön állva beszédet intézett hallgatóságához – megjelentek rajta az első repedések.

Felújítása 70 millió euróba kerülne – ami talán nem is olyan nagy összeg, ha a tartományi és a szövetségi kormány is beszállna a költségekbe, adott reményének hangot Alexander Schmidt, a nürnbergi Dokumentációs Központ történésze. „A város kész invesztálni a projektbe, de szükségünk van segítségre, különben minden tönkremegy” – kongatta meg a vészharangot a kutató.

Évi 200 ezres látogatószámával a Zeppelin-mező Nürnberg egyik leglátogatottabb nevezetessége. Lelátóin valaha 70 ezer, rendezvényterén pedig 200 ezer ember fért el, ugyanis a 140 ezer négyzetméteres mező adott teret a Birodalmi Pártnapok legmonumentásisabb tömegrendezvényeinek. 1945 áprilisában azonban amerikai csapatok foglalták el a létesítményt: a katonák előbb jelképes győzelmi felvonulást tartottak a náci templomként aposztrofált épületben, majd felrobbantották a Zeppelin-főtribün tetején elhelyezett hatalmas horogkeresztet. A Zeppelin-mező sorsa ezzel hosszú időre megpecsételődött.

A nürnbergi per

Olyannyira, hogy az épület állapotát csak a hatvanas években vizsgálták meg, és megállapították, hogy a hanyag építkezés és az 1945 óta elégtelen állagmegóvás miatt a főtribün az összedőlés határán van, majd 1967-ben – az életveszélyt elkerülendő – felrobbantották a főtribünhöz két oldalról csatlakozó oszlopsort. A szónoki emelvény alatti, ma is körbejárható Arany Csarnok mellett említést érdemel a nürnbergi kongresszusi központ, Németország legnagyobb nemzetiszocialista épülete, amelynek északi részében 2001-ben nyílt meg a Dokumentációs Központ. A monumentális épületet eredetileg 70 méter magasra tervezték, de a második világháború közbeszólt, így 1939-re csak 39 méter valósult meg ebből – ha elkészül, 50 ezer befogadóképességű lett volna, igaz, évente csak egyszer, a náci pártkongresszus idején használták volna.

Nürnberg nem csak ezért szimbolikus: a város másik végén található ugyanis az az épület, ahol Speert és a többi náci vezetőt a szövetséges hatalmak felelősségre vonták a második világháborúban elkövetett rémtetteikért. Nürnberg több szempontból is alkalmas helynek ígérkezett a per lefolytatására: először is a súlyos bombázások ellenére is épen maradt az igazságügyi palotája, amelyet alagút kötött össze a szomszédos börtönépülettel. Az ideológiai-politikai hátteret pedig az szolgáltatta, hogy Nürnberg gigantikus náci pártgyűlések színhelye volt, s nürnbergi törvényekként váltak hírhedtté a faji törvények.

Az 1916-ban épült nürnbergi Igazságügyi Palotában ennek megfelelően kevés tárgy, de annál több filmfelvétel és írásos anyag található. A kiállítás fő látványossága – ha lehet így fogalmazni – az a pad, ahol Hermann Göring, a német légierő egykori parancsnoka foglalt helyet, s hallgatta végig az ellene felhozott vádakat; Göringet emberiesség elleni bűntett vádpontjaiban bűnösnek találták és kötél általi halálra ítélték, ám mint ismeretes, nem várta be sorsát, és kivégzése előtt öngyilkosságot követett el. A tárlat utolsó helyisége egyfajta kitekintés, ahol a nemzetközi közösségnek az emberiesség elleni és háborús bűnöket elkövető politikai vezetők jogi felelősségre vonására tett kezdeti erőfeszítései (Ruanda, Jugoszlávia) kerülnek bemutatásra – mintegy folytonosságot teremtve az 1946-49-es nürnbergi perek és a modern kori népirtások között.