Erdély  építészetének  különlegessége  az  erődtemplomok  sokasága.  Ezek  a  vártemplomok Erdély  székelyek  lakta  keleti,  valamint  az  egykor  szászok  benépesítette  déli  határvidékein alkottak sűrű láncot. A székelyek a XVIII–XIX. század folyamán – amikorra a templomok védelmi  szerepe  többé-kevésbé  elenyészett  –  lebontották  a  templomaikat  körülölelő  falak, tornyok és bástyák többségét.  Nem úgy a szászok. Ők nemigen bontottak. Talán nem bíztak annyira a jövőben, mint székely testvéreik? Ki tudja, gondolhatták, hátha szükség lehet még egyszer azokra az ódon bástyákra, mohos falakra. Vagy nem az óvatosság, hanem a régihez való erősebb ragaszkodás, a múlt tisztelete  kímélte  volna  meg  a  szász  templomerődöket?  Az  is  lehet.  Mindenesetre megmaradtak. 

Székelyek és szászok

Erdély földje különös föld. Száz és száz kilométeren utazhatunk székely vidékeken, magyarok alapította  és  ma  is  magyarok  lakta  falvak  seregén  –  Romániában.  A  magyar  és  székely falvakban  ötszáz,  hétszáz,  kilencszáz  éves  katolikus,  református  vagy  unitárius  templomok mellett  5-10,  olykor  talán  50,  de  legfeljebb  80 esztendős  ortodox  görögkeleti  román templomok, vörös téglából és betonból emelt, csillogó ezüstlemezzel borított hagymakupolás operettdíszletek  emelkednek  –  többségükbe  öt  lélek sem  jár  hetente.  Mégis  szüksége  van rájuk a  mindenkori államhatalomnak, hiszen ezek a múlt nélküli, üresen kongó építmények hivatottak hirdetni, hogy a románok államában vagyunk. A félelem, a bizonytalanság, a tudatlanság és a türelmetlenség emlékművei ezek a csúnya és hivalkodó épületek. Semmi közük lélekhez és megszentelt térhez. Különös föld Erdély földje. Száz és száz kilométereken keresztül utazhatunk szász vidékeken, német  ajkú  telepesek  alapította  falvak  seregén  át  –  Romániában.  Ám  ezekben  a  szász falvakban  már  nem  szászok  élnek. 

A  magyar  királyok által  1150  és  1210  körül  Erdélybe hívott szászok hét-nyolcszáz éven át jól megfértek a Magyar Királyságban, míg Romániában alig több mint ötven év alatt megszűntek létezni. Falvaikban ma kihaltak az ősi templomok; a településekre  beköltöző  román  és  cigány  népességnek  semmi  köze  a  szászok  kulturális  és építészeti hagyatékához. Megrendítő  érzés  az  eredeti  lakosaiktól  megfosztott  falvakon,  a  sorsukra  hagyott,  elárvult települések  során  keresztül  utazni.  Megrendítő  érzés  a  hívek  nélkül  maradt,  elhagyatott evangélikus  templomok  terébe  lépni,  látni  a  repedezett  mennyezetet,  az  öreg  padokat, melyekbe  hívők  többé  nem  ülnek,  megtapintani  a  képmutató  módon  a  padokra  helyezett fekete énekeskönyveket, melyeket egykori tulajdonosaik többé nem vesznek a kezükbe. Tulajdonosaik:  a  szászok.  Akik  Isten  házát  is  erődnek  építették  meg.  Akik  olyan  várakat emeltek, amelyekbe fedetlen fővel, tiszta lélekkel illett belépni, mert ezek a várak  egyúttal templomok is voltak. Falaik közt fiatal párok esküdtek egymásnak örök hűséget, s ide hozták megkeresztelni  a  gyermekeiket.  Templomok,  melyeknek  ejtőrácsos,  súlyosan  boltozott kapuján  valaha  fehér  fejkendős  öregasszonyok,  csizmás  férfiak  sorjáztak  egy-egy  békés, napsütötte  vasárnap  reggelen.  Templomok,  robusztus körfalakkal,  védőtornyokkal  és bástyákkal, a falaikon gyilokjárókkal és lőnyílásokkal, a hajóikban oltárokkal, festményekkel és szobrokkal, a szentélyük fölé magasodó mellvédeiken szuroköntő kasokkal, vasalt kapujaik mögött farkasvermekkel és más fortélyos csapdákkal.Mikor, ki ellen védekezve építették a bizakodó hitnek és a gyanakvó óvatosságnak ezeket a monumentális emlékműveit?

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyár számában olvasható.