Hamvába holt merényletterv Horthy Miklós ellen
2014. május 19. 19:14
Valóban magányos volt az anarchista?
Az anarchizmust megjelenése pillanatától sokan azonosították a terrorizmussal vagy a köztörvényes bűncselekmények elkövetésével. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk ennek okaiba, le kell szögeznünk, hogy az anarchizmus eszmerendszere, társadalmi-politikai irányzatként történő meghatározása időtől, tértől, társadalmi beágyazottságtól, követőinek szándékától erőteljesen függött. Heterogenitása, sokszínű nézetrendszere alkalmasint olyan magatartásformákat is tartalmazott, amelyek homlokegyenest különböztek egymástól.
Így fordulhatott elő, hogy az anarchisták kedvelt agitációs eszköze, a „tett propagandája” egyaránt jelenthette az egyéni terrort, a kollektív lázadást, általános tömegsztrájkot, forradalmi felkelést vagy a belső, lelki megújuláshoz vezető folyamatot, az erőszakmentesség személyes példamutatását is. Ennek megfelelően voltak magukat anarchistáknak valló aktivisták, akik az uralomnélküliség eszményének megvalósítását a koronás fők, állam- és miniszterelnökök elleni merényletek végrehajtásától remélték, de léteztek olyanok is, akik a külső kényszer minden formáját elutasították, mert hitük szerint csak az erőszak világától teljesen megtisztult egyénekből lehet életképes közösségeket, hatalom- és kizsákmányolásmentes új világrendet felépíteni.
Bármennyire diverzifikált is azonban az anarchizmus gondolati struktúrája, és akármennyire különböző mentalitású emberek kísérelték meg a „tanokban” megfogalmazott elveket a valóságba átültetni, a Sztaron által elmondottak sem akkor, sem azóta nem képezik az anarchizmus alapvetéseit. A jegyzőkönyvben szereplő negációk – a kommunista diktatúra tagadása, a szociáldemokrácia társadalmi evolucionizmusának elvetése – önmagukban még nem jelentik az anarchista eszmerendszerrel történő ideológiai azonosulást.
Mégis, a fő probléma Sztaron azon „pozitív” gondolataiban, a kivételes képességekkel rendelkező individuumok totális háborújára vonatkozó víziójában rejlik, amely inkább volt egyfajta zavaros szociáldarwinista egyveleg, a természetes társadalmi kiválogatódás retrográd elve, mint a – jegyzőkönyvben rögzítettekkel szöges ellentétben álló – mutualizmust és minden ember szolidaritását hirdető anarchizmus krédója. Mindez megmutatkozik abban is, amilyen mozgalmi-intellektuális hatások érték és amilyen környezetből érkezett. Mint ahogy ő maga vall erről, „társadalomtudományi könyveket soha nem olvastam. Nem tudom, ki vagy mi volt Bakunyin, Luchenyi [helyesen: Lucheni] s, hogy erről a mozgalomról én csupán hallomásból tudok.”
Feltűnő, hogy még követendő példaként sem hivatkozott azokra az anarchista elődökre, akik a 19. század végén sorra követtek el merényleteket uralkodók, kormányfők, politikusok ellen, de a hasonló módszerekkel operáló orosz nihilisták, majd a nyomukba lépő és az anarchizmussal eszmei szinten is kapcsolatba hozható neonarodnyikok (eszerek) sem játszottak semmiféle szerepet Sztaron gondolkodásában. Példaképül egyedül Gavrilo Principet, Ferenc Ferdinánd gyilkosát nevesítette. Neki viszont annak ellenére sem volt semmi köze az anarchizmushoz, hogy a korabeli sajtó a gyilkos merénylet kapcsán veszélyes anarchistának kiáltotta ki. A „mintacselekményt” végrehajtó boszniai szerb diák ugyanis a pánszláv nacionalizmussal, nem pedig a libertárius – azaz szabadságelvű, anarchista – szocializmussal szimpatizált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
