Deák Ferenc, a puritán politikacsináló
2014. április 25. 13:49 Németh Máté
A politikai pálya csúcsán, majd „belső emigrációban”
Nyílt politikai szerepvállalásra 1860-1861-ben vállalkozott újra. Deák - aki az 1848 áprilisában kivívott törvényeket tekintette jogalapnak - úgy vélte, a Habsburg uralommal való megbékélés jegyében időszerű, hogy kompromisszumos tárgyalások kezdődjenek a két fél között. A kiegyezést azonban nem bármi áron tervezte, így a magyar országgyűlés hatáskörét megcsonkító Februári Pátens tartalmát elfogadhatatlannak tartotta, de a tárgyalási készség jegyében az elutasítást az uralkodóhoz intézett felirati formában kívánta megtenni, szemben a másik, határozati stratégiával, amely nem ismerte el Ferenc Józsefet az ország királyának és mindenféle alkut elutasított. A szavazás végül a határozatiak vezetője, Teleki László öngyilkossága és Deák Ferenc hatásos felirati beszéde folytán utóbbi elképzelése szerint történt.
A kiegyezéshez vezető út kezdetét a politikus 1865-ben közreadott Húsvéti cikke jelentette, amit egy pár hónappal korábbi bécsi kezdeményezésre írt meg. Írásában megfogalmazta, hogy az alkotmányosság visszaállítása esetén a magyarok hajlandóak bizonyos engedményekre az áprilisi törvényekből annak érdekében, hogy a birodalom egysége fennmaradjon.
A felgyorsuló tárgyalások - amelyet rövid ideig megszakított a porosz-osztrák háború - kulcsszereplője volt Deák és a később miniszterelnökké kinevezett Andrássy Gyula. Miután a magyar tárgyalófél az osztrákok külpolitikai kudarcai után is tartotta magát a korábbi követelésekhez, 1867-ben a két oldal megkötötte a kiegyezést. Ezt többen bírálták, így mindenekelőtt Kossuth, aki úgy látta, a Monarchia halálra van ítélve, de Deák vélekedése szerint a kialkudott konstrukció összhangban volt a korábbi törvényekkel, az ország pedig „beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé”, függetlenségét önállóan nem őrizhetné meg.
Deák Ferenc politikai pályafutásának egyik mérföldköveként tekinthetünk a kiegyezés megkötésére. Mérsékelt, türelmes és nyugodt karaktere, kompromisszumokban gondolkodó látásmódja és jó taktikai érzéke folytán a haza érdekében megfogalmazott céljait sikeresen elérte. Kormányzati pozícióra nem vágyott, ilyesmit nem is vállalt, demonstrálva ezzel azt, hogy a tevékenységében nem a személyes ambíciók vezérelték.
A haza bölcse utolsó éveiben tartózkodott a politikai szerepvállalástól, betegsége, szívbaja egyre inkább elhatalmasodott rajta. Utolsó hónapjait szeretett gyámleánya, Vörösmarty Ilona és annak férje, a későbbi miniszterelnök, Széll Kálmán körében töltötte, míg 1876-ban, életének 72. évében utol nem érte a halál. A 19. század egyik legnagyobb formátumú politikusa volt, tevékenysége pedig sorsfordítónak számít a magyar történelemben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
