Főszerkesztői köszöntő - 2014. tavasz
Kedves Olvasó,
e számunk készítése közben sokszor elgondolkodtam: van-e értelme ennyi borzalmat egyszerre bemutatni? Nem fogjuk-e az olvasóinkat sokkolni a brutális képsorokkal? Milyen hatást váltunk ki azokból, akik még sosem szembesültek ezekkel a rémtettekkel? Végül arra a következtetésre jutottam, mi más lenne a feladatunk, mintsem az, hogy most, az évforduló kapcsán elgondolkodtassuk a ma élőket ezekről az egyetemes szörnyűségekről.
Vannak ugyanis olyan pillanatok a történelemben, amikor milliók képesek kifordulni önmagukból, hogy egy eleve elvetélt eszme oldalán masírozzanak a vesztükbe - magukkal rántva közben további milliókat. És erről joga van mindenkinek tudni. Hogy tanuljon belőle.
Az igazságnak persze nincs két egyforma olvasata. Ám a következő oldalakon leírt történeteknek csak egy értelmezési lehetőségük van: az, hogy mindez megtörtént.
A 70 évvel ezelőtti eseményekre nincs mentség. Az emberiség egyik fele elvesztette józan ítélőképességét, és a kőbe vésett alapeszméket megtagadva felebarátaira, önnön magára tört.
A holokauszt azonban nem zsidó honfitársaink tragédiája, hanem a miénk. Mindannyiunké.
Azóta mindmáig cipeljük a szembenézés súlyos terhét. Ha nem sikerül elszámolni önmagunkban önmagunkkal, akkor bármikor ugyanabba a folyóba léphetünk.
A bocsánatkérések ideje lejárt. Megtörtént már 1946-ban, és azóta még oly sok fórumon.
A szemantikai megoldások nem vezetnek sehová. Nincsenek ők, és nincsenek mi. Csak az őszinte szembenézés hozhatja el az önmagunkkal való megbékélést, és talán a megbocsátást is.
Ez a magyarok története volt, mindannyiunknak joga van megismerni minden részletét.
Kötelességünk megismerni minden részletét.
A következő oldalak ezen emlékezet oldalai.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavasz számában olvasható.