10 évig tartott a középkori tél

2014. január 23. 14:15

Az 535-536 telén beköszönő, évekig tartó hideg időjárás a korabeli krónikások figyelmét sem kerülte el. Az ulsteri krónika (Annála Uladh) és az inisfalleni annales is megemlíti, hogy az élelmiszerellátásban teljes zavar volt tapasztalható, Prokopiosz bizánci történetíró A háborúk könyve című művében pedig "rettenetes égi jelről" ír, amely során "a nap, akárcsak a hold, fényét világosság nélkül bocsátotta ki egész évben".

Az ír krónikák és Prokopiosz megfigyeléseit több, térben egymástól távol levő szerző is megerősítette. Kínában szintén rendkívüli időjárási körülményekről számoltak be, augusztusban például hó esett, aminek következtében a betakarítást is el kellett halasztani, a terményhozamok lecsökkentek, sűrű köd telepedett a Közel-Keletre, Kínára és Európára, illetve hatalmas szárazság köszöntött Perura.

A hirtelen jött és elhúzódó klímaváltozásnak hosszan tartó történelmi következményei lettek. Teotihuacán hanyatlását szintén a Mezoamerikában pusztító szárazsággal hozta összefüggésbe David Keys, aki a 2000-ben megjelent könyvében (Catastrophe: An Investigation into the Origins of the Modern World) további példákat említ, így az avarok hanyatlását, a mongol törzsek nyugati irányú vándorlását, a Szászánidák bukását, az indiai Gupta Birodalom szétesését, az iszlám felemelkedését és a törökök ekkor meginduló terjeszkedését.

A szokatlan időjárási jelenségek egy évtizeden át tartottak, amit világszerte éhínségek, háborúk és járványok kísértek. Colin Barras a New Scientist című tudományos folyóiratban részletesen leírja, az utóbbi években kutatások egész sora próbálta megfejteni, hogy volt-e bármi tudományos alapja a kétségkívül több helyütt is említett lehűlésnek.

Korán felmerült, hogy egy El Salvador-i szupervulkán kitörésének következtében állhatott a feje tetejére a világ - ez az elmélet egyben arra is magyarázatot kínált, hogy miért hagyták néhány évre abba feljegyzéseik készítését a maják, ám nem adott megnyugtató választ az időjárás rosszabbra fordulására, ráadásul - hangzik a másik ellenérv - még egy szupervulkán is legfeljebb egy évre tudja befolyásolni a légköri jelenségeket.

Dallas Abbott, a Columbia Egyetem geológusa kollégáival grönlandi rétegeket vizsgált, amelyekben apró, a klímaváltozás idejére datált fémdarabokat talált, valamint szokatlanul magas nikkel- és ónkoncentrációt mutattak ki. Abbot ezzel újra elővette a Halley-üstökös elméletét. "Azt tudjuk, hogy a Halley-üstökös 530-ban járt földközelben, s a kínai feljegyzések szerint rendkívül fényes volt" - magyarázta Abbott.

A Halley keringési periódusa 76 év, s mindig, amikor a Nap felé fordul, intenzív párolgás veszi kezdetét a mintegy 16 kilométer hossztengelyű, ovális, jég- és szikladarabokból álló magján. A párolgás során leváló homokszem nagyságú törmelékdarabkák szétszóródnak az üstökös pályáján, megtöltve azt apró meteorokkal. Abbott szerint a jelzett időszakban az üstökös nagyon megközelíthette a Napot, így a szokásosnál is több jeget veszíthetett. A Halley-üstökös évente kétszer meteorzáport hullajt ránk, amikor bolygónk áthalad a törmelékfelhőjén, ezek a meteorzáporok pedig az 530-as években különösen nehezek lehettek - így Abbott.

A jégrétegek vizsgálata további érdekességekre világított rá. Az akkori rétegek ugyanis olyan fagyott mikroorganizmusokat tartalmaztak, amelyek normális esetben a trópusi területeken fordulnak elő, az 538-ból származó mintákban pedig sokkal régebbi, tengeri mikroorganizmus-fosszíliákat mutattak ki. Abbot szerint erre egyetlen magyarázat van: a Halley. Az üstökös nagy méretű meteordarabjai valószínűleg becsapódtak az óceánba, s ekkor az élő tengeri mikrobafajokat és fosszíliákat tartalmazó törmelékek az atmoszférába kerültek, aminek következtében a Föld egésze hosszú időre lehűlt.