Múlt-kor.hu

A múlt század romkocsmái

A külföldi turisták szemében újabban Magyarország egyik vonzerejét a romkocsmák adják. A pusztuló külső csáberejét már korábban is felhasználta a hazai vendéglátás. Igaz, ekkor még erre az adottságra nem épült külön iparág, a puritán, olykor elhanyagolt épületek egyszerűen csak funkciójuk miatt voltak olyanok, amilyenek.

„Csikósok oltárja, juhász kápolnája,
Betyárok barlangja, ringyóknak tanyája,
Bolhák, egereknek, békák palotája,
Dongó, légy, darázsok, szúnyogok bárkája!”

(Orczy Lőrinc: A bugaci csárdának tiszteletére)

Erről tanúskodik Ady Endre A csárda elégiája című műve is. A költő szerint a Szilágyságban minden változatlan, az emberek pedig – akárhogy is alakuljon körülöttünk a világ – ugyanúgy élnek, mint hatszáz évvel ezelőtt. Ezt a mozdulatlanságot csupán egy dolog töri meg, egy valami változott az idő múlásával, ez pedig a csárda. Elhanyagolják, pusztulni kezd, végül pedig csupán rom marad. Sok ilyen épület jutott hasonló sorsra szerte az országban. Teljesen persze nem tűnt el ez az intézmény, a szocializmus alatt turistacsalogatóként, a magyaros konyha zászlóshajójaként lett eladva. Eredetileg azonban utóbbi igencsak távol állt a csárdától.

Petőfi Sándor versében még azt olvashatjuk: „Éhen-szomjan szokott itt maradni / A jámbor utazó.” Országjárásairól írt beszámolóiban ugyancsak hasonló állapotokról tudósít, korábban pedig már Kazinczy Ferenc is panaszosan jegyezte fel a vendéglátás silány állapotát. Jókai Mór alföldi történetében, a Sárga Rózsában szó esik a falatozásról, ám ez szintén szegényes kínálatot sejtet. Általában szalonna, paprika és cipó volt az eledel a szerény berendezésű csárdában. Utóbbi vagy a csárda kemencéjében sült vagy magukkal hozták – a XIX. században az Alföldön a pásztorok kenyérilletményét a gazdák egy kenyérrel megtoldották, hogy adhassanak a jelentkező szegénylegényeknek, betyároknak belőle. Innen a neve is: betyárkenyér. Tehetősebb látogatónak rántottak csirkét. Móra Ferenc A madarásztói szépasszony című novellájából szintén az derül ki, hogy igény esetén azért lehetett bőségesebb ételt is kapni. A roppant ötletesen „hamarjó” névvel illetett fogás, vagyis a rendelés után gyorsan kisütött harapnivaló volt ez. „Szalonna, tojás, kolbász, de még bőrösmalac is” – sorolja a kínálatot a vendéglős. Ezen kívül kolbászt, hurkát kínálhattak. Ismerünk egy, a Balatonalmádiban található Pinkóczi csárdára vonatkozó szabályozást 1841-ből, melyből tudható, hogy még mit szolgálhattak fel étek gyanánt: jó és egészséges marha- és birkahús járt a szőlőbirtokosoknak. Az elegendő mennyiségű hús tartásáról elsősorban a munka idején volt kötelező gondoskodni, a csárdatulajdonos esetleges hamisságának pedig a következő kitétellel kívánták elejét venni: „igaz mértékre való fel ügyellése elváratik.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. ősz számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. nyár: Őrült uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra