Hatalmas tengeralattjáró-temetőt találtak

2013. július 23. 08:50

A történészek egyelőre nem tudják megmondani, mi történt az elsüllyedt tengeralattjárókkal és legénységükkel, de tény, hogy a németek óriási veszteségeket szenvedtek. Számos első világháborús német tengeralattjárót tartanak eltűntként nyilván: köztük van a UB17-es, amely Albert Branscheid kapitánysága alatt 21 fős legénységgel a fedélzetén 1918 márciusában tűnt el őrjáratozás közben, míg az aknarakó tengeralattjáró, a Werner von Zerboni di Sposetti kapitány irányítása alatt álló az UC21-es egy évvel korábban veszett a hullámsírba.

Ez a két tengeralattjáró is azon 43 roncs között volt, amelyet Anglia délkeleti partjainál, a szárazföldhöz közel, Suffolk megye mellett, 15 méteres mélységben a tenger fenekén találtak meg. A víz alatti régészettel foglalkozó Mark Dunkley és csapata előbb-utóbb minden bizonnyal a legénység maradványait is meg fogja találni. „Tartozunk azzal ezeknek az embereknek, hogy elmondjuk a történetüket” – fogalmazott Dunkley, az English Heritage munkatársa, majd hozzátette: sokan elfelejtik, milyen sikeresek is voltak a német tengeralattjárók az első világháborúban.

Különösen Nagy-Britanniában hagy ki a nemzeti emlékezet, pedig a németek óriási veszteségeket okoztak a Royal Navy-nek. Holott a háború kezdetén Németországnak mindössze 28 darab U-bootja volt, amely szám eltörpült a szövetséges flotta mérete mellett. Eleinte nem is nagyon tudták, mire lehetne használni őket, Alfred von Tirpitz német admirális, a Német Császári Haditengerészet vezetője egy ízben például „másodlagos fegyvereknek” nevezte őket. 

Azonban miután egy német tengeralattjáró elsüllyesztett három brit páncélos cirkálót, minden kétség eloszlott. Paul von Hindenburg tábornagy, német vezérkari főnök, a német hadsereg főparancsnoka, Erich Lundendorff, a német hadsereg főparancsnokságának főszállásmestere és Heming von Holtzendorff, a német haditengerészet vezérkari főnöke 1917. január 8-án megállapodtak abban, hogy február 1-jén mindenképpen megkezdik a korlátlan búvárhajó-háborút. Vilmos császár ehhez nyomban hozzájárulását adta, majd január 9-én aláírta a vonatkozó parancsot.

A hajók legénységének nagy része önkéntes volt, a feladat pedig rendkívül veszélyesnek bizonyult. A klausztrofóbia és a forróság elviselhetetlen körülményeket teremtett, különösen ha a szerkezeteket a második világháborús tengeralattjárókkal hasonlítjuk össze. A korabeli tengeralattjárók lassúak, nehezen irányíthatóak voltak, s rendkívül közel kellett merészkedni az ellenséges célponthoz a biztos torpedókilövés miatt. Ha viszont az ellenség észlelte a tengeralattjárót, könnyű prédának bizonyult, így a 380-as német tengeralattjáró-flotta majdnem fele, 187 odaveszett.

1917. január 31-én a német kormány deklarálta, s a semleges kormányokkal jegyzékben közölte, hogy február 1-től olyan hadizónának tekinti az Anglia, Franciaország, Olaszország körüli vizeket és a Földközi-tenger keleti medencéjét, amelyben a német flotta minden hajót – ellenségest és semlegest egyaránt – figyelmeztetés nélkül elsüllyeszt. Válaszként Washington Berlinnel megszakította a diplomáciai kapcsolatot. 1917. február 1. és december 31. között 2566 hajót küldtek a német tengeralattjárók a hullámsírba. A korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése volt az egyik közvetlen ok, amiért az Egyesült Államok a szövetségesek oldalán végül beszállt az első világháborúba.

Az első világháborús roncsok megmentése hatalmas kihívás elé állítja a szakembereket. A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló, rendkívül szigorú UNESCO-egyezmény jelenleg nem teszi lehetővé a roncsok speciális védelmét, ráadásul a törvény az elhunyt tengerészek maradványaival kapcsolatban is korlátok elé állítja a régészeket, mivel a helyszínek hivatalosan temetőnek számítanak, amiket nem szabad megbolygatni. Persze a régészek nem szívesen hagynák ki a páratlan lehetőséget, hogy mindent megtudjanak a tengeralattjárók és legénységük sorsáról, így akár egy névvel ellátott pohár is nagy segítségükre lehet a mentőakcióban.