Világháborús amerikai hajsza a német tudósok után
2013. június 4. 18:47
Segítség vagy károkozás?
A „ború” fedőnevű akció keretében 1945 júliusától kezdték meg a német tudósok „begyűjtését”, vagyis elfogását, akik legnagyobbrészt a Balti-tenger menti Peenemündében dolgoztak a V-2-es német rakéta tökéletesítésén; őket először Bajorországban szállásolták el. 1946 márciusa környékén, mikor a tudósok zömének tartózkodási helye már ismert volt, átnevezték a programot Gemkapocs Hadműveletre (Operation Paperclip). Annak ellenére, hogy a legnagyobb titokban folyt a szervezkedés, ebben az évben a sajtó több kutatót is szóra tudott bírni.
Az atomtudósok és fizikusok mellett az amerikaiak törekedtek arra is, hogy minél több vegyészt, orvost és haditengerészeti szakértőt szerezzenek meg. Eközben a Német Rakétaközpont technikai igazgatóját, Wernher von Braunt a Virginia állambeli Hunt börtönébe zárták, súlyosan megsértve ezzel az 1929-es genfi egyezményt, amelyet az USA is ratifikált. A meg nem kínzott, de erőteljes nyomás alatt álló német egy rabtársával később megpróbált megszökni a börtön kerítésén átmászva, ám az őrök lelőtték őket.
Az amerikaiak azért is igyekeztek 1945 májusától a német tudósok begyűjtését minél gyorsabban véghezvinni, mert egyrészt fel akarták használni tudásukat a még javában zajló távol-keleti harcok során, másrészt nagy volt az aggodalom, hogy a keresett németek lelépnek Spanyolországba, Argentínába vagy Egyiptomba, amely országok rezsimjei régóta szimpatizáltak a náci Németországgal.
Az amerikai erőfeszítések középpontjában Szászország és Türingia állt, ezen területek 1945. július elsejével a szovjet megszállási övezet részévé váltak. Addigra már több német kutatóintézet személyzetét is „evakuálták” az amerikaiak a később a keleti tömbhöz csatlakozó országrészből, főként Berlin környékéről. Azonban attól tartottak, hogy a szovjetek esetleg kiaknázhatnák az ottmaradottak tudományos és műszaki szakértelmét, így az amerikaiak július 1-je után sem álltak le az „evakuálási” terveikről Szászországra és Türingiára vonatkozóan. Az egyik parancs például így szólt:
„A kormány parancsa értelmében családjával és poggyászával jelenjen meg holnap 13:00-kor (1945. június 22. péntek) Bitterfeld városának főterén. Nincs szükség téli ruházatra, könnyen szállítható javakat, mint például családi dokumentumokat, ékszereket hozzon magával. Egy gépjárművel fogják Önöket a legközelebbi vasútállomásra vinni, ahonnan nyugatra utaznak tovább. Kérem, mondja el a levélvivőnek, hány tagot számlál a családja.”
1947-re a becslések szerint 1800 technikust és tudóst, valamint 3700 családtagot jutattak ki a nyugati oldalra. A speciális ismeretekkel rendelkezőket különválasztották, s különböző vallató központokba szállították, ahol esetenként több hónapon át folyt a kihallgatás. A Berlini Katonai Kormányhivatal, amelynek joghatósága alá esett a megszállt Németország nyugati része, 1947 novemberében egy konferencián vizsgálta meg a kitelepítettek pénzbeli kártérítési követeléseit, amelyeket az amerikai kormány ellen nyújtottak be. Egy évvel később 69,5 millió birodalmi márka kártérítést ítéltek számukra. Sok történész szerint a hadművelet, amely során az Egyesült Államok Németország legragyogóbb elméit állította maga „mellé”, jó néhány évre hidegre tette a német gazdaságot, hiszen megfosztotta a fellendüléshez szükséges szakértelemtől.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
