Japán halászok taníthatták Dél-Amerikát kerámiázni

2013. május 28. 17:45

A tavaly elhunyt Betty J. Meggers teóriáját nemrégiben az ohiói Columbus Dispatch szerkesztője elevenítette fel: az elmélet szerint a japán Dzsómon-kultúrából származó halászok hajóját egy hatalmas vihar sodorta ki a nyílt tengerre, majd a természet iszonyatos csapásait túlélő távol-keletieket a Csendes-óceánon átvergődve hónapokkal később a mai Ecuador területén vetette partra a víz, ahol később megismertették a bennszülött lakossággal a kerámiakészítés művészetét.

Meggers 1980-ban az Early Man című lapban említette meg Emilio Estradát, a fiatal, régészet iránt fanatikusan rajongó ecuadori üzletembert, valamint Clifford Evanst, a Smithsonian régészét, akiknek az elmélete alapján dolgozta ki azt a felvetést, miszerint a prekolumbiánus időkben Japánból került át a kerámiakészítés tudománya Latin-Amerikába.

Az 1960-as években Estrada az ecuadori Valdiviában indított egy ásatást, amely az ottani kerámiakészítés legkorábbi ismert eredményeit tárta fel. Összehasonlította a japán Dzsómon-kultúra technikáival és vonalvezetési motívumaival, s jelentős azonosságokat tapasztalt az egymástól 14 ezer kilométernyi távolságra lévő kultúrák között. Az újdonságokra kezdetben szkeptikusan reagált a szakma, ám a témában megjelenő tanulmányok sorra támasztották alá az óceánon átívelő ősi kapcsolat elméletét, amelyet az i. e. 3. évezred hajnalára datáltak. Ebből az következik, hogy a szerencsétlenül járt japán halászok nem csupán Kolumbuszt, de még a viking Vörös Eriket is jócskán megelőzték.

A Valdivia- és a Dzsómon-kerámiákon több hasonlóságot is megfigyeltek, a vonalmetszés szélessége, az ujjlenyomatokkal történő díszítés, a kagylós motívumok, a peremkihajtogatás és a rövid kivezető nyílás mind a „rokoni” kapcsolatokra utaltak. A kutatók úgy vélik, logikusabb magyarázat a két nép közötti közvetlen kapcsolat, mint a hasonlóságok teljesen véletlen egybeesése.