Kitelepített "kémek"
2013. május 15. 13:51
1951 tavaszán a kommunista rezsim nagyszabású akcióba kezdett Budapest területén, amelynek következtében több ezer család veszítette el otthonát, és vált földönfutóvá. A kitelepítésekről rendelkező véghatározatok kézbesítése után sokszor csak néhány óra állt az érintettek rendelkezésére ahhoz, hogy összepakolják néhány kilónyi személyes holmijukat, és elhagyják otthonukat. De nem pusztán lakásukat kellett átadniuk a hatóságnak, hanem a fővárosból való kitiltásuk következtében el kellett hagyniuk azt a helyet, ahol eddig biztosították megélhetésüket, és életük újonnan kijelölt helyszínén általában erre vajmi kevés esélyük volt.
A bevált ellenségkép
A kilakoltatások elsősorban az 1945 előtti korszak gazdasági/politikai elitjét érintették, aminek következtében igazán értékes ingatlanokat sikerült a hatalomnak megkaparintania és saját emberei között szétosztania. A budapesti kitelepítések – részben éppen azért, mert jó néhány nemzetközileg is ismert és számon tartott családot is érintett – felkeltették a nyugati világ figyelmét. Sokan igyekeztek összegyűjteni az áldozatok nevét és címét, hogy a kint élő hozzátartozók is értesüljenek a borzalmakról, és hogy segíthessenek rajtuk. A tanulmányomban néhány olyan kitelepített személy sorsával ismertetjük meg az olvasót, akik külföldi kapcsolatokkal rendelkezve maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy nemzetközi visszhangot kapjanak a meghurcoltatások.
Számos forrás igazolja, hogy a Budapesten dolgozó diplomaták igyekeztek tájékozódni az ügyről, és nem pusztán jelentéseikben foglalkoztak a tömeges kiköltöztetésekkel, hanem csomagok küldésével is próbáltak segíteni a kitaszítottakon. A brit követséggel kapcsolatban álló magyar állampolgárok közül is többeket eltávolítottak a fővárosból. A Sipos Irén angol követségi alkalmazott ellen megfogalmazott őrizetbe vételi javaslat szerint letartóztatásának egyik fő indoka az volt, hogy a levélellenőrzés során lefoglalt küldemények egyértelműen bizonyították: kapcsolatot tartott fent a korábban említett kitelepítettekkel. A kémkedés vádja miatt elítélt asszony kihallgatási anyagában újra és újra előkerült a kitelepítésekkel kapcsolatos információk átadásának kérdése. A kitelepítettek „levélben közölték velem életkörülményeiket, munkakörülményeiket és saját egyéni gondjaikat” – olvashatjuk vallomásában, és ezekről beszámolt feletteseinek is.
Az angol diplomaták megbízták azzal, hogy küldjön csomagokat a rászorulóknak, és további információt is vártak tőle a kitelepítettek helyzetéről. Vajon miért tulajdonított az Államvédelmi Hatóság ekkora jelentőséget annak, hogy a nyugati hatalmak értesüléseket szereznek a deportáltak helyzetéről? Tudjuk, hogy külföldről is igyekeztek segélycsomagokat eljuttatni a Kelet-Magyarországra kényszerített családoknak, hogy máig ismeretlen csatornákon keresztül juttattak ki névsorokat az érintettek címeivel, és ezeknek köszönhetően sok csomag célhoz is ért. Ez a nemzetközi összefogás rivaldafénybe állította az emberi jogok eme újabb sárba tiprását, pedig a kommunista hatalom igyekezett az ilyen jellegű cselekményeit ideológiai érvekkel alátámasztani, és saját szája íze szerint tálalni a közvéleménynek.
A kitelepítések esetében azonban nehéz volt a jól bevált ellenségképpel magyarázni a történéseket, hiszen közel tizenötezer embert érintett az akció, köztük gyerekeket és időseket, vagyis ebben az esetben az elhallgatás lett volna számukra célravezető. A hírek mégis szivárogtak, a nyugati sajtó és közvélemény jól értesült volt. Egy emigráns katonatiszt, Radnóczy Antal, visszaemlékezéseiben így ír erről: „Az erre [a kitelepítésekre] vonatkozó adatokat a volt 2. vkf. osztály defenzív alosztályának rejtjelfejtő részlege szolgáltatta. […] Huszonnégy órás szolgálatban hallgatták le a belügyminisztériumi és katonai rádióadásokat. Így szerzett tudomást az ENSZ és a világsajtó a deportálásokról. Tiltakozások özöne indult meg, és a kommunisták nem csak a kitelepítéseket kényszerültek leállítani, hanem megengedték, hogy a deportáltak visszatérjenek lakhelyükre. Ide tartozik, hogy a mezőgazdasági munkára kényszerített, többnyire idős emberekkel és családtagjaikkal a parasztság nagyon emberségesen bánt. A rezsim nem érte el politikai célját, a felszámolt polgári társadalom egykori vezető rétegének meggyűlöltetését.”
A magam részéről semmiképpen nem tulajdonítanék a tiltakozásoknak ekkora jelentőséget, hiszen a kitelepítési határozatok megszüntetéséhez Sztálin halálára is szükség volt, ráadásul egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy a deportáltak visszatérhettek volna lakhelyeikre. Lakásaik már foglaltak voltak, sokukra pedig még a kényszerkitelepítés megszüntetése után is vonatkozott a Budapest területéről való kitiltás. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a kommunista rezsim nem örült a túlzott figyelemnek. Ezért történhetett meg az is, hogy egy 1953-ban lefolytatott kémkedési persorozat anyagai között szembetűnő gyakorisággal foglalkoznak a kihallgatást végző államvédelmi tisztek a kitelepítettek szerepével. Nagy gondot fordítottak a nyomozás során arra, hogy megtudják, milyen adatokat szereztek meg a nyugati hírszerző szolgáltok ügynökei a deportálásokról, és kik voltak azok a kitelepítettek, akik segítették őket a tájékozódásban. Jelen tanulmányban a Tószeghy Tamás és társai ellen megindított eljárás erre vonatkozó összefüggéseit ismertetjük, bemutatva az érintett kitelepítettek egyéni sorsát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
