Mit vittek magukkal Pompeji lakói?

2013. április 3. 17:39

Olaszország Campania régiójában, a Nápolytól 9 kilométerre keletre található Vezúv napjaink egyik legveszélyesebb tűzhányója, ismertsége elsősorban a 79-es kitörésének tudható be, amikor a vulkán hamuja és lávája eltemette Pompeji, Herculaneum, Oplontis és Stabiae római kori településeket.

A kitörés bekövetkeztét számos földrengés, valamint a kutak kiszáradása jósolta meg; 79. augusztus 24-én a kitörő izzó anyagok és gázok felrobbantották a hegy egyik oldalát és anyagát 2 kilométeres távolságban szórták szét. A jelenségnek ifjabb Plinius, a katasztrófában elhunyt idősebb Plinius unokaöccse is tanúja volt, aki 106-ban részletesen beszámolt az akkori eseményekről.

A két elpusztított város, Pompeji és Herculaneum lakosainak számáról csak becslések vannak, így a kitörésben elhunytak száma sem ismert pontosan. Pompejiben 1150 holttestre – pontosabban azok a hamu által megőrzött üregére – bukkantak, Herculaneumban pedig nagyjából 350 emberi csontvázat hoztak a felszínre a kutatók.

Addig a bizonyos napig Pompeji és Herculaneum lakóinak valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy egy aktív tűzhányó lábánál élik mindennapjaikat, mivel a Vezúv az azt megelőző hétszáz évben alvó vulkán volt. Minden bizonyíték arra utalt, hogy a lakosokat teljesen felkészületlenül érte a Vezúv kitörése; amikor a tűzhányó működésbe lépett, az emberek fejvesztve rohantak, hogy menedékre leljenek, vagy hogy magukhoz vegyék holmijaikat.

A hirtelenjében felkapott tárgyak között praktikus darabok is akadtak: például lámpák és laternák, ugyanis már az augusztus 24-i végső (második fázis) kitörés előtt teljes sötétség borult a városokra. Voltak, akik kulcsaikat is magukkal vitték, bízva abban, hogy még épen találják otthonukat a Pompejibe vagy Herculaneumba való visszatérés után. Több százan kerestek menedéket a tengerparton a boltíves árkádsor alatt – őket ékszereikkel és érmékkel együtt találták meg a régészek.

Egy fiatal lánynál egy 40 amulettből álló karperecet találtak, amit valószínűleg az érzelmi kötődés miatt viselhetett az áldozat, hiszen egy egyszerű darabról volt szó. A régészek egy orvost is azonosítottak, akinél egy komplett felszerelést találtak, szikével, csipesszel és tűvel. Azt azonban nem tudni, hogy a szokatlan leletanyag „értékmentés” következtében maradt nála, esetleg egy elkeseredett próbálkozás volt részéről a katasztrófa sérültjeinek ápolására. A legnagyobb érték egy nőnél lapult: ő egy zsáknyi ékszert, illetve nagy mennyiségű arany- és ezüstérmét próbált kimenteni; a legértékesebb egy fülbevaló, valamint egy karperec volt.

A hit életük utolsó perceiben sem hagyta el Pompeji, illetve Herculaneum lakosait: erről tanúskodik a Porta Nola-i lánynak nevezett áldozat mellett talált Ízisz-Fortuna szobor, és a viselőjét megóvó ezüstamulettek, köztük egy fallosz alakú és egy szerencsét hozó ikonokkal kirakott gyűrű.

Az 1972-es Buffalo Creek-i, illetve a 2007-es doncasteri áradás áldozatainak szociológiai vizsgálata azt mutatja, hogy a modern kori katasztrófák átélőinek viselkedésmintája nem sokat változott az eltelt kétezer év alatt: az evakuált lakosoknak kevés idejük marad dönteni, így nagyon sokszor előfordult, hogy teljesen haszontalan tárgyakat ragadtak magukhoz – ez történt Pompejiben és Herculaneumban is, ahol néhányan nagyméretű, rendkívül nehéz ezüstkorsókat cipeltek, megnehezítve ezzel saját dolgukat.