Igaz lehet a viking rituális kivégzésről szóló saga
2013. március 22. 12:55
Kevés a forrás
A vikingek kegyetlenkedéseiről szóló történetekhez hozzá kell tenni, hogy azokat jórészt a 9. század végén, illetve a 10. század elején követték el, s korának rettegett viking harcosához, Csonttalan Ivarhoz köthetők. Ivar a Párizst 845-ben feldúló Ragnarr Loðbróknak volt a fia, aki Northumbria mellett szenvedett hajótörést, majd fogságba került és egy viperákkal teli gödörbe tették, ahol a kígyók halálra marták. Csak ebben a kontextusban érthető meg Ivar bosszúja, ugyanis az angolszász királyságnak ekkor Ælla volt az uralkodója.
Bár a rituális kivégzések létezéséről megoszlanak a történészi vélemények, több figyelemreméltó tény is azt sugallja, hogy a vikingek valóban ilyen kegyetlenül, a gyilkosságban már-már gyermeki örömüket lelve vetettek véget örök ellenségeik életének. Alfred Smyth, az Anglia 9. századi történetével foglalkozó történész szerint úgy látja, hogy ugyan Ragnarr mérges kígyókkal való meggyilkolása a viperák ritkasága miatt inkább a saga szerzőjének fantáziáját dicséri, a kivégzések a leírás részletességét elnézve nagyon is valóságos lehetettek.
Smyth további példát idéz a rituális gyilkosságokra – ezúttal a 12. századból. Az Orkneyiga-saga például elmeséli, hogy a viking vezér, Earl Torf-Einar hogyan kínozta meg esküdt ellenségét, Halfdán Longot, kezdve a bőrön ejtett sebtől egészen a tüdő kiszakításáig. Smyth szerint Halfdán és Ælla esetében is emberáldozatról beszélünk: „A győzelmi áldozat Odin kultuszának központi eleme volt” – véli a kutató.
A rituális gyilkosságokat megkérdőjelező kutatók a források elenyésző számát emelik ki. Így van ezzel Alex Woolf, aki arra a konklúzióra jutott, hogy az Orkneyinga-saga inkább az irodalmi műfajhoz áll közelebb, mint a történeti munkához – többek között ezért is kétséges, hogy a 859-ben meggyilkolt Maelgualai is osztozott volna a "vérsas"-ban elhunytak sorsában. A történetéről beszámoló Cogadh Gaedhel re Gallaibh (Az írek háborúi a külföldiekkel) például a 12. században, tehát évszázadokkal Maelgualai halála után született. De elgondolkodtató az is, hogy a sagákat általában költők jegyezték, akik így – színesen, a valóságtól némileg elrugaszkodva – akarták szórakoztatni a hosszú téli hónapokra edződött olvasóikat.
Érdemes a téma avatott szakértőjéhez, az óangol és a skandináv irodalom neves kutatójához, Roberta Frankhoz fordulni, aki 30 évvel ezelőtt írt erről az English History Review-ben. Frank úgy látja, hogy a középkori rituális kivégzések beszámolói „szövegről szövegre változnak, egyre szenvedélyesebbek és ’pogányabbak’ lesznek az évszázadok múlásával”. Sok minden függ a szkaldikus versekre jellemző gnómikus költészeti hagyományoktól, a mondatok interpretálásától, hiszen gyakorlatilag számos módja van annak, hogyan fordítható le az adott mondat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
