Egy elfeledett 19. századi népirtás
2013. március 21. 12:39
Hadjárat a Kaukázus ellen
A többi kaukázusi nép elleni hadjárat 1800-ban vette kezdetét. I. Pál orosz cár (1796-1801) engedélyt adott a régióban élő kozákoknak a cserkeszek elleni támadásra, azonban a konfliktus – keresztül húzva a cár számításait – nem eszkalálódott tovább, a két fél együttműködésre rendezkedett be. A térségben ekkor mélyreható geopolitikai változások mentek végbe, miután az Oszmán Birodalom az orosz-török háború (1828-1829) végén, 1829-ben átadta a területet Oroszországnak. Cserkeszföld oszmán uralma ugyan csak papíron létezett, de a drinápolyi béke nagyszerű alkalmat kínált I. Miklósnak, hogy megkezdje a cserkeszek elleni újabb hadjárat előkészületeit.
Cserkeszek Észak-Kaukázusban
Oroszország alábecsülte a cserkeszek számát, így egyre brutálisabb eszközhöz volt kénytelen folyamodni. A nyilvánvaló orosz katonai erőfölény ellenére a cserkeszek egészen 1859-ig kitartottak: helyzetüket az pecsételte meg, hogy az oroszok ellen harcoló csecsenek is megadták magukat, így az egész kaukázusi orosz hadsereg Cserkeszföld ellen összpontosíthatta erejét. A Krímben állomásozó csapattesteket a Fekete-tenger partjára dobták át, bekerítve ezzel az ellenálló cserkeszeket. A teljesen kimerült cserkeszföldieknek 1859-ben tűzszünetet ajánlottak, amely idő alatt az orosz csapatok rendezni tudták soraikat.
1860 októberében a cserkeszeket választás elé állították: északra költöznek, vagy Törökországba deportálják őket. A cári hadsereg számára a mégoly nagylelkű ajánlat csupán írott malaszt maradt: 1863 és 1864 között Nikolaj Evdokimov parancsnok vezetésével brutális népirtást hajtottak végre a cserkeszek ellen. Rengeteg fegyvertelen civilt, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le; azok, akiknek az életét megkímélték, karavánokkal vonultak a tengerpart felé, de a hosszú út alatt több ezren vesztették életüket. A part menti átmeneti menedék maga volt a pokol, a szabad ég alatt, élelem nélkül tengődtek a pusztító járványok következtében megtizedelt cserkeszföldiek.
Az orosz katonák által elkövetett mészárlások híre II. Sándor cárhoz is eljutott, aki testvérét, Mihály nagyherceget bízta meg azzal, hogy vizsgálja ki a történteket. A cár legnagyobb megelégedésére megnyugtató információkkal tért vissza Mihály: járvány nincs, élelem pedig bőven van a cserkeszeknek.
Tüntető cserkeszek
Anatóliába érkezve ugyanaz a sors – éhezés és járványok – várt a menekültekre. A cári udvar ráadásul úgy tájékoztatta a Portát, hogy csupán ötvenezer cserkesz várható, miközben ez a szám inkább az egymillióhoz volt közel. A törököket felkészületlenül érte a hatalmas emberáradat, s hiába kérték, Szentpétervár nem állította le a deportálásokat. A népirtás következtében a kaukázusi nép 650 ezres emberveszteséget szenvedett, csupán 30 ezren maradhattak a cári birodalomban mezőgazdasági tanácsadóként, de ők a kozákok folyamatos vegzálásának voltak kitéve.
Felmerül a kérdés, hogy beszélhetünk-e genocídiumról? Walt Richmond professzor, a téma avatott szakértője – aki legújabb könyvében (A cserkesz népirtás) foglalta össze a sokat szenvedett nép történetét – szerint a kabardok esetében mindenképpen helytálló a megállapítás, hiszen Ermolov terve a népcsoport szisztematikus kiirtása volt, de hasonló volt a helyzet Cserkeszföld esetében is. A korabeli nyugati közvéleményt és az európai nagyhatalmakat ez azonban teljesen hidegen hagyta; Nagy-Britanniát például teljesen lekötötte a cári Oroszországgal való rivalizálás, a vágyott közép-ázsiai geopolitikai erőfölény megteremtése.
Mikor a cserkeszeket elűzték otthonaikból, történetük feledésbe merült. Borisz Jelcin 1994-ben ugyan elismerte, hogy az orosz inváziós csapatok elleni ellenállás jogos volt, azonban az első szabadon megválasztott elnök gondosan kerülte a népirtás szót beszédében. 1997-ben és 1998-ban Kabard-és Balkárföld vezetői kérvénnyel fordultak az orosz duma felé, hogy vizsgálják felül a hivatalos orosz álláspontot, azonban bocsánatkérésre eddig azóta sem került sor Moszkva részéről.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
