Amerika mesterségesen létrehozott középkora
2013. március 20. 13:18
Vándorló épületek
A mai Cloisters és talán még inkább az abban megforduló, a „középkorral” itt elragadtatott rácsodálkozással ismerkedő nagyszámú látogató mintha azt mutatná, hogy ez bizony, legalábbis a közönség szemében, lehetséges. Annál is inkább, hiszen az innen-onnan összehordott „eredeti” helyszíneken, illetve az azokat az összeépítéssel új épületegyüttesbe „rendező” termekben látható ma (szinte) minden „elmozdítható”, amit Amerika az elmúlt bő másfél száz évben egybe tudott hordani az európai kora kereszténység, Bizánc, a romanika és a gótika korából (és ami ebből a temérdek kincsből nem a Metropolitan Museum központi középkorgyűjteményében látható, illetve annak raktáraiban rejtőzik).
Ahogyan a mai látogató teremről teremre sétál ebben a sosem volt „kolostorban”, úgy tűnik a szeme elé sorban egy 15. századi szárnyasoltár-töredék Valenciából; egy komplett festett fa szárnyas oltár Kasztíliából az 1530 körüli évekből (ez 1953-ban került a gyűjteménybe); aztán gótikus faszobrok; majd egy 1500 és 1520 között Németalföldön szőtt falikárpit (ez 1938-ban lett a gyűjtemény része); egy kerekeken gurítható fa szamárszobor a hátán Krisztus-alakkal – nyilván egy egykori passió-körmenet jeruzsálemi bevonulási kelléke –; egy 1434-ben német földön faragott márványoltár; egy 1446 és 1482 között arannyal díszített, festett, kézzel írt toledói imakönyv; 1470 és 1500 között készült középnémet festett üvegablakok („bepasszítva” egy teljesen más formájú kőkeretbe); ónedények, porcelánkancsók, egy faragott fali fa gyertyatartó a láng fényét visszaverő kerek réztükörrel és így tovább…
Középkor Amerikában: a neoromán-neogótikus épületegyüttest ifjabb John D. Rockefeller megbízásából Charles Collens építette 1934 és 1938 között, de úgy, hogy a stílust csak imitáló építmény pontosan magába foglalja mindazokat az eredeti épületrészeket, amelyeket öt valóban középkori európai kolostorból kövenként szállítottak át a tengerentúlra, majd a termeket telerakták szintén eredeti műtárgyakkal (Fotó: Tombor Zoltán/MúzeumCafé)
Az 1450 körül Kasztíliában készült faragott gerendás famennyezet alól 15. századi, Franciaországból származó festett ajtó vezet át az ablakaival az egyik kerengőre nyíló terembe, amelyben egy szinte az egész falat elfoglaló faragott angol kőkandalló terpeszkedik, míg a többi, faburkolatos falán hat darab, egyenként több mint 3,5 × 3,5 méteres, párizsi tervek alapján 1500 körül Dél-Németalföldön szőtt kárpiton az egyszarvú legendájának „képregénye” követhető végig; utóbbiak eredetileg La Rochefoucauld herceg (1613–1680) birtokában voltak, tőle kerültek előbb egy Párizsban élő másik tulajdonoshoz, majd végül Amerikába, az ifjabb Rockefellerhez, aki 1937-ben ajándékozta őket az akkor már javában épülő múzeumnak.
Ebben a látványában ugyan egységes (kor)képet nyújtó, ám valójában mégiscsak elképesztő kavalkádban „egyedül a pontaut-i apátság 12. századi káptalani gyűlésterme az, amely nagyjából érintetlennek tekinthető, eredeti helyén »szétszerelték«, s New Yorkban fölépítették. Minden mást nem föl-, hanem beépítettek a modern együttesbe, amely azonban historizáló módon maga is a középkort idézi fel” – foglalja össze a Cloisters lényegét Radnóti Sándor. És hogy ez mennyire így van, azt az egész kiállításnak a talán legjellemzőbb részlete szimbolizálja a leglátványosabban, az egyik teremnek a Hudson folyóra néző nagy üvegablaka: az eredeti kőkeretbe tizenkét darab, Franciaország és Anglia legkülönbözőbb helyeiről ide összehordott, méretükben és alakjukban is teljesen eltérő festett üvegablak-részletet illesztettek be úgy, hogy a köztük lévő „átmeneteket” semleges, átlátszó ólomüvegdarabokkal töltötték ki.
Vagyis ez az ablak így soha sehol nem volt együtt, csakis itt, a Hudsonra nyílva, egyes részeinek a készülési helyeitől egy óceánnal elválasztva létezik – miközben persze minden egyes eredeti részlete valóban az európai középkor üvegművészetét reprezentálja. De ugyanígy az egyik gótikus kápolnában lévő síremlékek is Dél-Franciaországból (a 13. század közepéről), Spanyolországból, Normandiából, Katalóniából (ezt valamikor 1300 és 1350 között faragták) kerültek itt egymás mellé; az egyes szarkofágokban annak idején eltemetettek korábban soha így egymás mellett nem nyugodtak.
A múzeum egy másik részén az egyik, 1126-ban Franciaországban épült kápolnában egy 1225-ben készített katalán oltáron a 12. század második negyedében Ausztriában, Tirolban vagy Salzburgban fából faragott korpusz áll (amely korábban az innsbrucki Kunstgewerbemuseum, majd az ugyancsak innsbrucki Tiroli Landesmuseum tulajdona volt, később egy bécsi magángyűjtőé lett, akitől a Sotheby’s egyik londoni árverésén került 1984-ben az itteni gyűjteménybe); a múzeum berendezői által összeállított „tárgykollázsra” egy 1270–80 körül az ugyancsak franciaországi Saint-Gervais katedrálisba készült üvegablakon át dől be a fény, magába a kápolnába pedig az eredetileg egy Dijon melletti kolostorba 1250 körül faragott kapun keresztül lehet belépni. Csupa eredeti darab, amelyeket azonban csakis itt „párosított” össze egymással az „amerikai középkort” építő 20. század.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
