Romlott húst a munkásoknak
2013. március 19. 15:57
Az öt rúd szalámi
A harmadik ügy, a szombati napon váratlanul kiutalt szalámi elosztásának körülményei miatt robbant ki. Özv. L. Istvánné állítása szerint öt rúd szalámit utaltak ki a galgahévízi üzemi konyha számára. N. Gyula ezzel szemben azt állította, hogy tíz kg-ot. N. Gyula értesülése megbízhatóbb, mivel állítása szerint özv. L. Istvánné azon a napon nem tartózkodott a munkahelyén, ráadásul a konyhai kimutatások is tíz kg-ról szólnak. Özv. L. Istvánné szerint a szalámit nem osztották ki, hétfőn mégis csak egy rudat talált meg, amit ledarálva belefőzött a dolgozók levesébe. N. Gyula szerint a szalámikat még szombaton szétosztották a dolgozók között, és az egy rúd valóban megmaradt, de csak azért, mert azt már nem lehetett volna olyan sok ember között igazságosan szétosztani, így célszerű volt azt a hétfői ebédbe beleaprítani.
A fenti ügyekben N. Gyulát, Sz. Edét és B. Mátét a hivatalvezető elmarasztalta, s őket fejenként 50-50 Ft pénzbírsággal való megbüntetésre javasolta, pedig a vádak aligha voltak megalapozottak. Az első esetben a hús eleve romlottan került Galgahévízre, annak tartósítása, vagy egy másik munkaállomásra történő továbbküldése teljesen értelmetlen lett volna, a munkások egy része már másnap nem tudta azt elfogyasztani. A második esetben a kiküldetésben léfvő dolgozók számára csak a konyháról való élelmiszerkölcsönzés jött szóba lehetőségként, hiszen a közforgalmi zárlat alatt álló Mátraszőlősön máshonnan élelmiszert nem tudtak volna beszerezni. A harmadik esetben a konyhai nyilvántartások is N. Gyula állítását támasztották alá.
A háromtagú vizsgálóbizottság jelentései alapján mégis a szakácsnő állításainak adott több hitelt a hivatalvezető. Hogy miért is? Ennek talán több oka is van. Egyrészt a „reakciósok” keresése miatt fenntartott hisztérikus hangulatban „teljesíteni” kellett: minduntalan szükség volt újabb és újabb leleplezésekre, annak manifesztálására, hogy a reakció itt is, ott is felütötte a fejét. Enélkül nem lehetett volna fenntartani a belső ellenséggel folytatott folyamatos harc látszatát. A másik ok: a rendszernek bűnbakokra is szüksége volt. Részben a reakciósok elleni harci hangulat fenntartásának igazolásaként, részben pedig azért, hogy senki se érezhesse magát biztonságban.
A büntetés egyben a megfélemlítés eszköze is volt. S ha éppen egy bagatell ügyben volt mód a megfélemlítésre, akkor az sem maradt kihasználatlanul. Talán éppen a bagatell ügyek felnagyítása révén volt elérhető nagyobb lélektani hatás. A diktatórikus rendszerek, de olykor sajnos még a demokráciák is – gondoljunk a korabeli Egyesült Államokban éppen ekkor kibontakozó mccarthyzmusra – bevetették, s olykor-olykor talán ma is bevetik a tömeglélektan fegyverét nem mindig jó szándékú céljaik elérése érdekében.
Kőrösmezei András cikke az ArchívNeten található
Támogasd a 
szerkesztőségét!
