Az olasz fasizmus antiszemitizmusa
2013. március 18. 10:31
Az Egyenlőség című zsidó hetilap 1926-ban, a fasizmus alapításának hetedik esztendejében. figyelemfelkeltő cikket közölt abból az alkalomból, hogy a budapesti olasz kolónia, és a fasiszta párt helyi alapszervezete, a fascio nagyszabású évfordulós ünnepséget rendezett. A megjelent vendégeket a fascio helyettes vezetője, valamint a titkár, Emerico Fried, köszöntötték. Mindketten a fasiszták fekete ingét viselték és kitűzték az antik Róma örökét szimbolizáló köteges bárdot, a fascest.
Az olasz fasizmusról a korabeli magyar antiszemita lapok általában, mint zsidóellenes, nacionalista szervezetről tudósítottak, nem győzvén hangoztatni a fasizmus és a magyar fajvédők közötti eszmei közösséget. Fried titkár pontosan emiatt először nem is értette igazán, mikor az Egyenlőség felkereste őt a fascio budapesti központjában:
„Igen, zsidó vagyok, mégpedig vallásos, jó zsidó. Csodálkozom azon, hogy ez meglepetést kelthet.” A lap magyarázkodó indoklására, miszerint miért is okoz(hat) meglepetést Magyarországon az, hogy a fasiszta fascio vezetői között zsidó névvel is lehet találkozni, Fried így reagált: „Az olasz fascio egyáltalán nem zsidóellenes. A fascizmus olasz sajátosság, nemzeti alakulat, amelynek egyetlen pontjában sincs benne, hogy a zsidókat bármi módon elnyomja”. Sietett leszögezni, hogy a fasciónak a magyar szélsőjobbal semmifajta eszmei közössége nincsen, mert „más a fascizmus és más az: fajvédőnek lenni. Magyarországból a numerus clausus folytán el kellett távoznia sok ezer zsidó diáknak, éppen emiatt az eszme miatt, amelyet az ébredők inauguráltak – Olaszország pedig befogadta ezeket a Magyarországból távozó zsidó diákokat.”
Itália 1861-es egyesítését követően Olaszországban, a politikai pártok tekintetében zsidóellenességről gyakorlatilag nem beszélhetünk, a megelőző évszázadokban ugyanis az itáliai zsidóság asszimilációja mind a nyugat, mind a kelet-európaihoz képest rendkívüli módon előrehaladt. A Risorgimento liberális értelmisége nem sokat foglalkozott a kisszámú zsidósággal, akik számára az egység az emberi jogok kiterjesztését, emancipációt, és magas társadalmi és politikai pozíciók elnyerésének lehetőségét hozta.
Az egyesítés fél évszázados évfordulójának fővárosi ünnepségein, a köszöntők elhangzásakor a római lakosság sokat derült a zsidó származású és angol gyökerekkel rendelkező polgármester, Ernesto Nathan idegen akcentusán. Báró Sidney Sonnino többszörös miniszter, miniszterelnök szintén zsidó származású volt, hasonlóan a későbbi kormányfő Luigi Luzzattihoz, aki a XX. század tízes éveinek elején állt rövid ideig a kabinet élén.
A múlt század elején az olaszországi zsidóság száma 40-50 000 főre volt tehető (1911-ben Olaszországnak 36 millió lakosa volt). A zsidók többnyire az északi nagyvárosokban, Triesztben, Torinóban, Milánóban, a közép-itáliai Ferrarában és Bolognában, valamint Rómában éltek nagyobb számban, délen, Nápoly apró közösségén kívül viszont gyakorlatilag nem. Az első világháborúban a zsidók is büszke olaszként küzdöttek a közös hazáért. A háborút követően – a többségi társadalomhoz hasonlóan – az olasz zsidó társadalom is aggodalommal figyelte a baloldali mozgalmakat, a forradalmaktól való félelem körükben is szinte tapinthatóvá vált.
Amikor Benito Mussolini 1919-ben a milánói San Sepolcro téren megalapította az Olasz Harci Fasciókat, a hallgatóságában számosan akadtak zsidó származásúak is. Így például Cesare Goldmann, aki az Ipari és Kereskedelmi Szövetség egyik tanácstermét, a mozgalom születésének színhelyét biztosította a fasiszták számára. Goldmann régi kapcsolatokat ápolt Mussolinivel hiszen egyike volt az 1914-ben alapított Il Popolo d’Italia című lap anyagi támogatóinak.
ANDREIDES GÁBOR TELJES CIKKE A MÚLT-KOR MAGAZIN TAVASZI SZÁMÁBAN
Támogasd a 
szerkesztőségét!
