A megtorlás iratai
2012. december 29. 15:30 Szakolczai Attila
Fegyelmi vétség?
Anélkül, hogy a november 4-én kezdődő szovjet támadás körülményeinek vizsgálatába és értékelésébe belemennénk, megállapítható, hogy a szovjet hadsereg Magyarországon lévő egységei harci feladatot hajtottak végre: katonai eszközökkel le kellett győzniük az ellenséget. Ilyen helyzetben a katonai akcióban részt vevő, vagy akár csak a hadműveleti területen tartózkodó katonák csak kötelékben és parancsra cselekedhetnek. Bármi ettől eltérő cselekedetük fegyelmi vagy (súlyosabb esetben) hadbírósági eljárást von maga után.
Márpedig valószínűtlen, hogy valamelyik parancsnok a támadás második napján, amikor még bárhol viszonylag jelentős ellenséges erőkre lehetett számítani, egy mindössze háromfős rajt küldött volna ki valamely harci feladat megoldására. Az pedig biztos, hogy nem adott parancsot harcosainak arra, hogy bemenve egy lakásba tisztálkodjanak, egyenek-igyanak és szundikáljanak. A rendelkezésre álló iratok alapján nem lehet megállapítani, hogy a három katona cselekménye fegyelmi vétség volt (egy időre kivonták magukat a feladatuk teljesítése alól), vagy a törvények értelmében hadbírósági eljárást maga után vonó bűncselekmény (zabrálás, fosztogatás). Az azonban tény, hogy a velük szembeni fellépés lehetett nem katonai, hanem rendészeti intézkedés.
Márpedig Toracz Sándor november 4-én (vagy 3-án) a Baross téri egységhez került, amely a nemzetőr főparancsnokság vezetése alatt álló nemzetőr alakulat volt. Onnan ment át még november 4-én a Landler Jenő utca (ma István út) 44. számú házba, ahova a Baross téri nemzetőrség Palotás József vezette része áttelepült. Palotást ugyan nem nemzetőrparancsnokként, hanem a szovjetek ellen fegyveres harcot folytató ellenforradalmi csoport vezetőjeként ítélték halálra, ám peréből és más perek irataiból megállapítható, hogy nem a szovjetek ellen vívtak fegyveres harcot, hanem a közrend és a közbiztonság megóvása érdekében folytattak rendőri tevékenységet.
Noha Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka a forradalom leverése után a szervezetet igyekezett olyannak ábrázolni, mint amelynek a negyvennyolcas nemzetőrség mintájára a nemzet szabadságának megvédése volt a fő – vagy az egyik fő – célja, ennek kevés november 4-e előtti nyoma van. Amennyiben pedig a nemzetőrség nem katonai, hanem rendvédelmi szerv volt, akkor semmi sem indokolta, hogy november 4-én a nemzetőrök letéve a fegyvert szétszéledjenek. November 5-én Toracz még Palotás egységéhez tartozott, fegyveres fellépése a három fosztogató vagy csupán csak önkényeskedő szovjet katonával szemben legalább annyira tekinthető rendőri intézkedésnek, mint a szabadságharc részének.
Összegezve a fentieket (és rátérve előadásom lényegi kérdésére): a Toracz és társai ellen folytatott büntetőeljárás fennmaradt iratai alapján két történet írható. Megírható az a dicső történet, amely az 1956-os Intézet Kézikönyvében, valamint Eörsi László és M. Kiss Sándorék könyveiben olvasható. Ezek a rekonstrukciós kísérletek a szakma szabályai szerint adatolhatók, a fontosabb megállapításokhoz lábjegyzeteket lehet rendelni, hiszen a periratokban bőséggel állnak rendelkezésre tanúvallomások, amelyek a Toracz Sándor vezetése alatt álló fegyveres csoport létét, a szovjetek elleni harcukat, illetve egyéb, 1957-ben hivatalból bűnösnek, ma dicsőségesnek számító cselekményüket bizonyítják. Ez a rekonstrukció illeszkedik abba a képbe, amellyel jelenleg a forradalom és szabadságharcról rendelkezünk. Véleményem szerint azonban ez nem az ötvenhatban történtek rekonstrukciója, hanem ötvenhetes történetek hozzáidomítása a mai kívánalmakhoz.
A másik lehetséges történet kevésbé nagyszerű, kevésbé illik ahhoz, amit ötvenhatról eddig tudtunk vagy tudni véltünk, sőt, alkalmanként, mint például a nemzetőrség feladatát és november 4-e utáni fennmaradását és szerepét illetően azzal szögesen ellentétes; forrásokra hivatkozásokkal csak nehezen, zavaróan bonyolultan lehet az egyes állításokat alátámasztani, igazolni. Mert miközben töméntelen jegyzőkönyvre hivatkozhat az, aki szerint Toraczék fegyveres harcot vívtak a szovjet csapatokkal, aki ennek ellenkezőjét akarja állítani, az tételesen csak a vádlottak tagadására hagyatkozhat – aminek az általános vádlotti magatartásból következően értelemszerűen csekély az értéke –, illetve a forrásként használt irat egészére. Ez egyfelől kétségtelenül elnagyolt, az olvasó számára nem visszakereshető és nem ellenőrizhető hivatkozás, másfelől a forrás, az írott szöveg önmagában nem igazolja az állítást, bizonyításra alkalmassá csak a történész logikai rendszerezése teszi.
A három szovjet katonával szembeni fegyveres fellépésnek a szovjetellenes harc részeként elbeszélt története igazolható Toracz és két tanú rendőrségi és a tárgyaláson is fenntartott, egymással egybecsengő vallomásával. A történet jól illeszkedik ahhoz, amit a fegyveres ellenállásról tudunk. Ellenben a Toracz-perben csak egészen halovány, alig észrevehető utalások vannak arra, hogy Toracz nem szabadságharcos, hanem rendfenntartó volt november 4-én.
A Palotás-perben hasonlóan halovány nyomai vannak annak, hogy Palotás nem egy szabadságharcos csoportot, hanem egy nemzetőr egységet vezetett, ráadásul az iratokban fennmaradt vallomások nagy bőséggel beszélik el azt az esetet, amikor néhány embere kirabolt egy trafikot, ami valóban nem rendfenntartó nemzetőröknek mutatja őket. Nincs olyan munka, amely Palotás egységét nemzetőr alakulatként ábrázolná, ellenkezőleg, azt az 1956-os Intézet kézikönyve, Eörsi László és M. Kiss Sándorék könyve egységesen mint a szovjetek ellen fegyveres harcot vívó felkelőcsoportot tárgyalja. Egyetlen tanulmányban sincs nyoma, hogy november 4-e után Budapesten tovább létezett és működött volna a nemzetőrség.
Véleményem szerint sokkal többről van szó, mint hogy egy kevéssé jelentős eseményt, a három szovjet katona elleni november 5-i fellépést a fegyveres harc részének vagy rendőri intézkedésnek tekintünk. Úgy látom, hogy „ötvenhat történeti elbeszélésének az egyik legfontosabb forrásanyagát” (Gyáni Gábor megállapítása) nem megfelelően használtuk, amikor az ellenforradalom történeteiből próbáltuk összeügyeskedni a forradalom történetét. Úgy látom, hogy amennyiben nem elégszünk meg azzal a napjainkban divatos nézettel, miszerint a forrásoknak különböző, de egymással egyenértékű olvasatai vannak, történelem nem létezik, csak narratívák vannak, akkor meg kell próbálni elkülöníteni az ötvenhetes (és a kilencvenes) történeteket azoktól a nyomoktól, amelyek az ötvenhatban történtekre utaló információkat tartalmaznak.
Nem lehet meríteni egyetlen per irataiból sem azt megelőzően, mielőtt alapos vizsgálat tárgyává téve a per egészét, megfejtettük, vagy talán helyesebb kifejezéssel desifríroztuk azt. Úgy látom, hogy nagyon nehéz feladat vár azokra, akik erre vállalkoznak. Mert ötvenhat vonatkozásában alig valamit lehet történelmi ténynek tekinteni egy új, alapos vizsgálat előtt, vagyis nincs olyan biztos alap, amelyre az új vizsgálat építhet. Egy olyan új vizsgálat, amelynek nem állnak rendelkezésére a bizonyítás szakmailag bevett és elfogadott eszközei. Egy olyan új vizsgálat, amelynek alig áll rendelkezésére más forrás, mint szándékos hamisítványok. Miközben az új vizsgálat új eredményei számtalan ponton lehetnek ellentétesek a korábbi megállapításokkal, vagyis a rekonstrukciót nem segítheti, és nem igazolhatja az elődök munkája.
Mert „ötvenhat történeti elbeszélésének az egyik legfontosabb forrásanyagát” szerintem is a periratok rejtik. De csak annak tárják fel, aki tudja: nem azért készültek, hogy bennük nyoma maradjon az akkor történteknek, hanem ellenkezőleg, hogy a forradalom története helyett összeálljon az ellenforradalom története.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
