A megtorlás iratai
2012. december 29. 15:30 Szakolczai Attila
Rá kell fanyalodni a periratokra
Vannak nyomai, hogy a fegyveres testületek (a rendőrség, a határőrség, a honvédség és az államvédelem) a forradalom idején is igyekeztek tájékozódni, illetve feletteseiket tájékoztatni, de eddig – tudtommal – ezek a jelentések nem kerültek elő – az 1996–1997-ben kiadott rendőrségi napi jelentéseket kivéve, de a rendőrség átmeneti ziláltsága (helyenként szétesése) miatt abból is éppen a legfontosabb napok hiányzanak. Amennyiben tehát többet akarunk tudni az ötvenhatos fegyveres küzdelemről, mint amennyi olyan primér forrásokból, mint a mentők esetnaplóiból vagy a tűzoltóság jelentéseiből megtudható, a kutatónak rá kell fanyalodnia a periratokra.
A periratok ötvenhat forrásaként használatában rejlő buktatókra elsőként Eörsi László Köztársaság tér, 1956 című könyvéről írt bírálatomban próbáltam felhívni a figyelmet, jelezve, hogy nem elegendő a nézőpontot megváltoztatva forradalomnak nevezni az ellenforradalmat, retrográd erők harcának az elvhű kommunista küzdelmet stb., hanem széleskörű és mélyreható vizsgálatnak kell alávetni minden információt, amelyet a periratok (és a még későbbi visszaemlékezések) kínálnak.
Mostani előadásomban egy konkrét ügyön keresztül szeretnék rávilágítani arra, miként próbálom a periratokban fennmaradt történetekről megállapítani, hogy azok ötvenhetes kompilációk, vagy az ötvenhatban történtek elbeszélésére tett kísérletek; illetve megfogalmazni azokat a metodológiai és szakmai kérdéseket, amelyek felmerülnek a periratok tudományos, szakszerű használata során.
Az 1958 szeptemberében kivégzett Toracz Sándor ötvenhatos történetét különböző szerzők a lényeget tekintve azonosan írták le – kizárólag az ellene (és társai ellen) folyt per iratai alapján, ugyanis Toracznak a neve sem fordul elő a megtorlás többi eljárásában (eltekintve egy 1966-os, abszurdba hajló pertől, ám érdemi információ ott sincs róla). Az 1956-os Intézet 1996-ban készült Kézikönyve, Kiss Réka és M. Kiss Sándor Tóth Ilonáról írt könyve, valamint Eörsi Lászlónak a VII. kerületi felkelőcsoportokról szóló munkája szerint Toracz Sándor november 4-e után egy, a szovjet csapatokkal fegyveres harcot vívó csoportot vezetett; november 7-én tűz alá vették a Bethlen mozit, amiről azt feltételezték, hogy ott ávósok bújtak meg; illetve őrizetbe vettek többeket, akiket azzal gyanúsítottak, hogy ávósok.
Ez utóbbihoz kapcsolódva M. Kiss Sándorék nem zárják ki, Eörsi pedig határozottan állítja, hogy ők fogták el Kollár Istvánt, akinek meggyilkolása vádjával Tóth Ilonát és két társát halálra ítélték. Úgy tűnik tehát, hogy a bíróság megalapozottan látta igazoltnak Toracz-cal szemben a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetése, valamint a gyilkosság kísérlete miatt emelt vádakat. Az előbbivel vádolták azokat, akik valamilyen, akár alkalmi csoportot vagy szervezetet vezettek, utóbbival azokat, akik részt vettek a fegyveres harcban, de nem sikerült elégségesen bizonyítani, hogy a harcban embert is öltek.
Az iratokból kibomló történetet elégségesen igazolni látszik a történelmi kontextus: amit a november 4-e utáni napokról, szorosabban a Budapest VII. kerületi fegyveres ellenállásról, valamint a megtorlásról jelenleg tudunk (vagy tudni vélünk). Toraczot halálra ítélték, és kivégezték, tehát nyilván fontos szerepe volt ötvenhatban. Tudjuk, hogy a VII. kerületben, a Keleti pályaudvar környékén, ahol Toracz saját és mások vallomásai szerint volt abban az időben, valóban komoly harcok folytak; egy szovjet jelentés szerint veszteségük harminc fő volt, vagyis az általuk elismert teljes ötvenhatos emberveszteségnek közel öt százaléka. És igazolni látszik az a rengeteg tanúvallomás – köztük számos érdektelennek tűnő tanú vallomása –, amit a percsinálók előállítottak, és a periratokban ránk hagyományoztak.
Toraczot azonban egy harmadik vádpontban is bűnösnek találta a katonai bíróság: társadalmi tulajdon sérelmére ismételten és bűnszövetkezetben elkövetett lopás bűntettében, emiatt indítottak ellene eljárást 1957 kora tavaszán. A vádpont ötvenhat ismeretében nem meglepő, hiszen a fegyveres harchoz fegyvert és lőszert kellett szerezni, amit 1956-ban Magyarországon csak a társadalminak mondott tulajdon sérelmére lehetett megtenni; a fegyvereseknek a harchoz szükséges ruházatra és élelemre volt szükségük, amit, tekintve hogy a novemberi harcok idején nem érkeztek vidékről élelmiszer-szállítmányok, és nem nyitottak ki a boltok, nyilván nem kaphattak, és nem vásárolhattak meg. A periratokból azonban kiderül, hogy ezúttal némiképpen másról van szó. Toraczot és társait azzal vádolták, hogy feltörték és kirabolták a szállásuk közelében lévő Élelmiszer-kiszerelő Vállalat raktárait; onnan teherautókon szállásukra vitték az élelmet, amit részint kiosztottak, nagyrészt kiárusítottak a lakosságnak.
Ezt Toraczék sose tagadták, arról részletes vallomásokat tettek, amelyek egybevágtak érdektelennek tekinthető tanúk vallomásaival. Az ő történetük szerint, amikor tapasztalták, hogy az embereknek nincs ennivalójuk, és megtudták, hogy a közelben egy élelmiszer-raktár van, ahol nagy mennyiségű, részint romlandó árut tárolnak, a vállalat igazgatójának engedélyével felnyitották a raktárakat, majd a vállalat vezetőinek (igazgató, főkönyvelő stb.) jelenlétében és ellenőrzésük mellett, az áru egy részét elszállították, és kiárusították a lakosságnak, a befolyt pénzt pedig átadták a vállalat főkönyvelőjének. Toraczék alkalmi boltossága – aminek valósságát néhány tárgyi bizonyíték, átvételi bizonylat is igazolja – két fontos kérdést vet fel.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
